Sokkal fontosabb a természet és a művészet, mint a politika. Persze ez utóbbi a meghatározó. Mert hagyjuk, hogy az legyen. De hagytuk mindig, és hagyni is fogjuk, amíg világ a világ. A magukat megszervező gátlástalanok ugyanis könnyedén legyűrik a balekokat. Ráadásul engem is egyre inkább elfog a csömör. A klasszikus óvodaudvar politizálás (Beee, az én papámnak…) nemhogy visszaszorulna, hanem egyre inkább terjed. Kinyitom például a hét végén az MTI on-line híreit: az élen a két nagy párt vezetőinek óvodaudvari szóváltása. Eddig főleg az MSZP cikizte a Fideszt „csatlakozásellenességgel” – de legalábbis nem eléggé hatékony elősegítésével – most szerepcsere történt:

„A Fidesz Országos Választmánya arra kéri Kovács László külügyminisztert, hogy tiszta, egyenes beszéddel segítsen az EU-csatlakozás melletti érvelésben. Áder János frakcióvezető a testület szombati tanácskozását követő budapesti sajtótájékoztatón közölte: az országos választmány nem érti, hogy a Medgyessy-kormány miért nem segíti az emberek tájékozódását az integráció ügyében. Áder János kritizálta, hogy a csatlakozási szerződés szövege még mindig nem érhető el magyar nyelven.” Ha Kovács László kevesebbet vádaskodna az ellenzék felé és több alázatot, megértést tanúsítana a választópolgárokat érintő valódi kérdések iránt, nem csökkenne tovább az uniós támogatottság Magyarországon – szögezte le a politikus. No, Kovács és apparátusa rögtön ugrott, de – talán a meglepetéstől berekedve – nagyon visszafogottan, sőt kivételesen megalázó sértegetés nélkül válaszolt. A külügyi szóvivő, Tóth Tamás reagált elsőként és elmondta: amint elkészül a több ezer oldalas okmány, akkor azt – a fordítást követően -, magyarul és angolul is elérhetővé teszik a külügyi tárca honlapján (http://www.kum.hu).

„Kovács László szerint Áder Jánosnak nem őt kellene tiszta, egyenes beszédre és az uniós csatlakozás melletti érvelésre kérnie, hanem Orbán Viktort” – idézi nem sokkal később az MTI immár a külügyminiszter reagálását. Szerinte a választók előtt is egyértelmű, hogy ők támogatják a csatlakozást, nem az ellenzéki pártok. „- Nem mi igyekszünk meglovagolni az egyébként jogos és indokolt nemzeti büszkeséget, azt az unió ellen kihasználva” – mondta Kovács. Vagy mit szóljon az ember abban az esetben, amikor odáig süllyed a sajtó politikusok általi megbecsülése, odáig degradálódnak le a választók, ahogyan Lendvai Ildikó eljárásakor történt. A szocialista politikus tudniillik úgy ment be hetedikén az ATV Összefüggések című műsorába nyilatkozni az Orbán-beszédről – ráadásul mindezt maga vallotta be -, hogy előtte nem is látta, hallotta a beszédet. Minek is. Szidni enélkül is lehet, a patentek megvannak hozzá, ismételgetésükből nem lehet baj. Vagyis ezzel a beismeréssel immár maga Lendvai is megerősítette, hogy taktikájuk a klasszikus náci propaganda (sokat és folyamatosan kell hazudni, akkor majd bármit elhisznek a delikvensek) gyakorlati alkalmazása. Ez azért csúcs! Ráadásul nem kevés önbizalomról (önhittségről?) tanúskodik. Ehhez a beismeréshez ugyanis eddig még senkinek nem volt bátorsága Goebbels óta!

Ért viszont igazán pozitív meglepetés is, hiszen az MTI-online rövid híre (és néhány híradó, néhány mondatos), híradása szerint Dávid Ibolya – a négy parlamenti párt részvételével február 20-áig – olyan koordinációs bizottság felállítását javasolta, amelynek az lenne a feladata, hogy megvitassa, melyek a nemzeti minimum körébe tartozó kérdések, mi a magyar érdek a népszavazás és a csatlakozás közötti időszakban, és melyik párt mit kíván képviselni az Európai Parlamentben.

„Az MDF elnöke a nemzeti minimum kérdései között népesedéspolitikát, a tudásalapú társadalom kihívásait, a közszolgálatot említette. Dávid Ibolya közölte: a bel- és külpolitika színterén a Magyar Demokrata Fórum eddig is hiányát érezte egyfajta nemzeti minimumnak” – olvasom a teljes szöveget, és szomorodom el hirtelen. Akik tudniillik ezt fogalmazták, sem a nemzeti minimumról, sem annak előtörténetéről nem tudnak sokat. Mondhatni (nemzeti?) minimálisat.

És itt és most engedtessék meg a kifejtése egy a személyemet (is) ért méltánytalanságnak, mert nemcsak és nem elsősorban csekélységemről van szó. Sokkal inkább arról, ahogyan a politikusok, illetőleg a hátsó felükbe bújó, vattaként őket beburkoló „szakértő” munkatársaik bánnak az eszmékkel és értékekkel. A nemzeti minimum kifejezés és első kifejtése ugyanis tőlem származik, és az MDF műhelyében született, hiszen e párt alapító tagja, és ekkor parlamenti frakciója szakértői irodájának vezetője voltam. Nyilvánosság előtt ugyan Horváth Lajos (MDF országgyűlési képviselő) adta elő Szárszón 1993-ban, de korrektül megmondta, hogy az én gondolataimat ismertette.

Később, az első magyar-magyar csúcs sikeres lezárása után, amelynek tanácskozó résztvevői voltunk Csapody Miklóssal (szintén MDF képviselő), azt már a működő nemzeti minimum sikerének értékeltük a róla írott cikkünkben, a Magyar Nemzetben: „Ezen szemlélet minél gyorsabb elterjedésének érdekében javasoljuk, hogy a hazai médiumok is szervezzék meg a magyar-magyar csúcstalálkozóhoz kapcsolódó tanácskozásukat. Ezen az érintettek a véleménynyilvánítás szabadságának elvét figyelembe véve némi önkorlátozásra szánhatnák el magukat, és meghatározhatnák a tájékoztatási nemzeti minimumot, vagyis megfogalmaznák azt a nemzeti kérdésekben követendőnek tartott média-kódexet, amelyet az elfogadó szerkesztőségek ezentúl betartanának. Úgy képzeljük, hogy nem illenék teret adni olyan írásoknak, amelyek kétségbe vonják, netán ordenáré módon támadják a magyar nemzetnek, mint fogalomnak, mint értéknek a létét is.”

A fogalom ugyanis közben módosuláson ment át, miután Lezsák Sándor, akkor éppen az MDF elnöke, felkarolta és politikai gondolkozásának, frazeológiájának részévé tette. 1997 nyarán Kovács László külügyminiszterhez intézett levelében például kifejtette, hogy „szükség van egy olyan közös állásfoglalásra, amelyben a kormánypártok és az ellenzék megfogalmazzák azokat az alapelveket, amelyeket külpolitikájukban, megnyilatkozásaikban vállalnak”. Az MDF elnöke azért is kezdeményezte egy újabb párbeszéd összehívását, mert azt tapasztalta, hogy elszaporodtak azok a kormányzati megnyilatkozások, amelyek – félrevezetve a közvéleményt – egyes belpolitikai és gazdasági problémák esetében is a NATO-ra, illetve az Európai Unióra hivatkozva utasítanak el jogos követeléseket. Az MDF szerint ez kettős veszéllyel jár: eltereli a kormány és a közvélemény figyelmét a problémák valódi okairól, másrészt indokolatlanul integrációellenes légkört teremt a magyar társadalomban. (Hja kérem, nincs új a nap alatt!)

A Magyarok IV. Világkongresszusa alkalmából tartott Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén című tanácskozáson az Új nemzeteszmény megteremtése című első szekcióban kaptam szót egy korreferátum erejéig. Egy olyan részlet, a tanácskozásról megjelent kötetből, ahol bizonyos fokig a korábbiak összefoglalása is olvasható:

„Valójában egy állandóan működő össznépi monitoring rendszerként kellene felfognunk a nemzeti stratégiát, nem ér ugyanis sokat, ha csak az értelmiségi és politikai elit tudatában létezik. Csak úgy hat, csak úgy működik, ha az egész társadalomban tudatosodnak a benne foglalt célkitűzések. Evidencia az érdekek megfogalmazásának szükségessége is, illetőleg az érdek viszonya a vallott és vállalható értékekhez. Kurucz Gyula említette a katalogizálást is. Bizony, ilyen látszólag nem magas szellemi igényű művelettel kellene kezdenünk a munkát, vagyis tisztázni, lajstromozni kellene végre vitathatatlan nemzeti érdekeinket. Mindenki hivatkozik ugyanis rájuk, de eddig tételesen senki sem vette számba. Enélkül pedig még az áhított európai uniós csatlakozási tárgyalásainkon sem tudhatjuk, mihez tartsuk magunkat. (Néha egészen egyszerű dolgokról van szó, mint például a norvégok részéről körömszakadtukig védett tengeri halászati jog.) Lenne arra is egy frappánsnak tűnő módszer, az úgynevezett minimumok rendszere, hogy megtaláljuk azt a legkisebb közös nevezőt, amely alapja, kiindulópontja lehetne a nemzeti stratégiának. Ha ugyanis a szellemi áramlatok képviselői, a pártok, a társadalmi szervezetek, az érdekvédelmi korporációk kifejtenék, mit tartanak nemzetünk érdekének, akkor rögzíthető az, amiben mindannyian egyetértenek, és ez lehetne az alapja a nemzeti minimumnak. Ennek elsősorban azt kell >kikényszerítenieszűkklubbaelit< Nyugaton végzett gyermekeinek konkurenciájaként fellépni; vagy ha lenne demokratikus minimum, akkor némely törvénytervezet a parlament elé sem kerülhetett volna.”

Sok örömre azóta sincs okunk, nem látszik a kitörés, hacsak nem a „csatlakozást” tartjuk annak. Ami kétségkívül megoldás bizonyos problémáinkra, tehát feltétlenül támogatandó. De ezzel sem spóroljuk meg magunknak saját nemzeti feladataink elvégzését. Némi örömre ad mégis okot, hogy Orbán Viktor végre megszólalt. Csak hát hiába volt olyan kiváló ez a beszéd, olyan meggyőző ez a fellépés, nekem változatlanul hiányzik belőle valami. Jószerével a legfontosabb összetevője az ellenzéki politikai stratégiának. Ami tizenvalahány év óta hiányzik. A médiastratégia. Vajon azért hiányzott, mert titkoljuk és meglepetésnek szánjuk, vagy azért, mert nincs?