Ezen akár előkelő távolságtartással is morfondírozhatnánk, ha nem lenne több olyan momentum az egész eseménysorban, ami minket, magyarokat igencsak el kell hogy gondolkoztasson. „Az izraeli nép büszke volt űrhajósára„ – szóltak a híradások. Kiderült, hogy napok óta a helyi lapok és a híradások élén szerepelt az esemény, és a családon kívül neves politikusok utaztak az űrrepülőtérre a leszálló hős dicsőségében megfürödni. Ráadásul az egész ország ott ült a képernyők előtt. Ilyen előzmények után nem csodálhatjuk a fájdalmon, a gyászon kívül azt a nagy-nagy csalódást, ami elöntötte az embereket. „Néhány napig büszkék lehettünk, most ismét visszasüllyedhettünk a sikertelen, lapuló nemzet szerepébe” – lehetett hallani ilyen s ehhez hasonló – valószínűleg túlzó – kommentárokat.

Hasonlóan a nemzeti büszkeség szólalt meg az indiai gyászoló kommentárokban, hiszen az egyik amerikai űrhajós hölgy – aki ráadásul már másodszor repült – indiai származású volt.

Ha mi is úgy élnénk, éltük volna át a magyar űrhajós repülését, mint a zsidók vagy a hinduk – jut eszébe önkéntelenül az embernek. Bár a mai fiatalok talán már névről is alig ismerik Farkas Bertalant – hát még Magyari Bélát -, arról pláne fogalmuk sem lehet, miképpen zajlott le az ő repülése és hogyan fogadtuk itthon.

Természetesen titokban. Mármint az, hogy pontosan mely napon repülnek, mert arról tudtunk, hogy két magyar pilóta tartózkodik kiképzésen Bajkonurban. Azért tartották ezt titokban, mert volt tragédiába torkolló start, amit aztán el is hallgathattak, hiszen nem jelentették be előre. Legfeljebb a vájt fülűek gyaníthatták, hogy közeledik a „nap”, mert egyre szaporodtak a Népszabadságban a témával foglalkozó cikkek. Természetesen a szovjet űrsikerek is a szocializmus sikerességét, magasabbrendűségét voltak hivatva igazolni (a tudományos eredményekkel csak maguk a tudósok foglalkoztak), és ennek keretén belül a proletár internacionalizmus megtestesüléseként vehettek részt a szocialista államok fiai is az űrrepülésekben. Persze a fontossági sorrendben. A lengyel és a „csehszlovák” űrhajós megelőzte a magyart (a keletnémet „helyezésére” már nem emlékszem), a román és a bolgár pedig csak utánunk következett.

Persze nem mindenki előtt volt titokban tartva a közelgő esemény. Akkoriban idegenvezetőként dolgoztam, és a főnökünk szólt, hogy figyeljük a híradásokat, mert napokon belül repül a magyar űrhajós, és erre nyomatékosan hívjuk fel vendégeink figyelmét. Magam lengyelekkel dolgoztam – akik eleve ellenszenvvel, de legalább is szkeptikusan fogadtak mindent, ami a szovjetekkel volt kapcsolatos, ráadásul ők már túl voltak ezen a megtiszteltetésen -, tehát nemigen törtem magam. (Bár a „fiúkra” büszkék voltak, mert azért egy lengyel – bármely körülmények között is – csak kiváló lehet!)

A legfrappánsabban egy olasz csoport reagált kollegám lelkendezésére: „No, és magyar űrhajóval repült fel?” A propaganda persze a szokásos volt, és Farkas Bertalant – szovjet partnerével együtt – körbehurcolták az országban. Olyan nevetséges túlzásokkal, mint például faültetéssel a füredi Tagore sétányon. Persze szerették is a magyarok az ő csibészes mosolyú, kackiás bajszú „Bercijüket”. Főleg az idős és szegény nénik. Körülbelül azzal az attitűddel, ahogyan a szappanoperák hőseit vagy a taxisblokád munkanélküli, éhező útelzáróit, vagy a médiakuratóriumba be nem engedett politikusáldozatokat. Szóval úgy, ahogyan azokat szeretik, akiket úgy lehet szeretni, mint a náluk is elesettebbeket, akiken olyan jól esik segíteni, mint ahogyan a Péter-filléreket adják a templomban, tehát akiket a média megsajnáltat és megszerettet velük.

Szóval, a mi űrrepülésünk nem vált a nemzeti büszkeség (ilyen nálunk újabban nem is igen lehet) részévé. Mint annyi más sem, ami pedig azzá válhatott volna, és más nemzetek esetében azzá is válik. Ugyanis nálunk, a világon egyedülálló módon fékezi a nemzeti érzés megmaradását, illetőleg újjáéledését egy kulcspozícióba került, összefonódott és igencsak rövidlátó hatalmi csoportosulás.

Nem is tudom, mit tennének (tettek volna), ha a magyar űrrepülő is hasonló nacionalista tartalommal és hasonló külsőségekkel „felruházva” repült volna, netán repülne ezután, mint az izraeli – feltehetőleg nem palesztin, hanem zsidó – pilóta. Mert akkor nekünk is ki kellene használnunk ezt a lehetőséget (is), hogy a világ tudtára adjuk nagy sérelmünket, fájdalmunkat, a világon egyedülálló nemzeti tragédiánkat: Trianont és következményeit. (Természetesen, ha ügyesek lennénk, mi is mostani, szünet nélküli kompenzációt kérnénk, követelnénk a világtól, hiszen az egyedülálló borzalmakat megbocsátani nem lehet, csupán a felette érzett fájdalmat enyhíteni némi anyagi előnyök élvezetével.)

Ez esetben a következő Farkas Bertalanunknak magával kellene vinnie a világűrbe és ott szétszórni a hajdani vármegyékből származó, megszentelt port, fel kellene vinnie egy panaszlevelet attól a kisgyermektől, aki évekig vagonban lakott családjával, mert hazatelepülve nem jutott nekik lakás stb.

Ugye hogy képtelenség? De az nem, amit a magyar diplomácia bénázott megint. Mádl Ferencnek az amerikai elnökhöz intézett részvéte még úgy-ahogy védhető, hiszen ez a gesztus magában foglalja a nem amerikai áldozatokat is. De a miniszterelnök és a külügyminiszter eljárása, hogy csak az amerikai és izraeli kollegáikhoz intéztek részvéttáviratot – miközben a világ Indiának is kondoleál – kihagyva indiai partnereiket? Kirekesztették tehát a világ egyik legfontosabb országát, ami enyhén szólva ügyetlenség. (Ha a másik oldal, a mai ellenzék tett volna ilyet, Kovácsék bizonyára bunkóságnak neveznék.)

Természetesen sokkal szívesebben foglalkoznék a környezetvédelemmel, netán kedvenc madaraimmal, már csak azért is, mert amit én az elmúlt héten „hiányoltam” a feketerigóktól, az valójában nem más, mint a domesztikáció. (De ez olyan komplikált téma, hogy bővebb kifejtést igényel. Talán majd nyugalmasabb időkben.)

De a médiumokat természetesen ilyen téma nem nagyon érdekli, hanem változatlanul a direkt politizálás. A kormányoldal újabban minőségi újítást vezetett be: tételesen idézi egy-egy témával kapcsolatban az ellenzék korábbi nyilatkozatait, de nemcsak egy-egy kiragadott példát, mint korábban, hanem teljes „sorozatokat”. Ilyen volt például amikor a Németh Zsolt-Bársony András vitában a fideszes politikus „fejére olvasták”, hogy valamikor, több ízben ugyanolyan érvekkel zárta ki az ausztriai magyarokat a magyarigazolvány hatálya alól, mint amilyen indokkal most a balliberális kormány akarja az eddigi kedvezményeket megvonni a felvidéki és erdélyi magyaroktól – ha államuk is EU-tag lesz. (Az meg immár természetes, hogy Németh válaszát, vagyis az európai gyakorlat tételes felsorolását – ami cáfolja Kovács Lászlóék indoklásait – teljesen elhallgatták.)

Ugyanakkor a nemzeti oldal is élhetne ezzel vagy hasonló módszerrel, ha egyáltalán törődnének vele, ha felismernék jelentőségét, és némi összeget áldoznának rá. De változatlanul úgy vélik, sajtó és információ nélkül, csupán meggyőző erejüknek és szépségüknek köszönhetően megnyerik a választásokat.

Az interneten, a gondola.hu egyik jegyzetében viszont végre olvasható egy elegáns visszavágás. Mint tudjuk, a kormány, főleg Kovács László élesen és sértődötten utasítja vissza, hogy az ellenzék kritizálja csatlakozási politikájukat, mert abban nemzeti egység – értsd: felsorakozni a szocialisták mögött – szükségeltetik. A gondola viszontidézi a 2002. január 7-i Aktuálisból a szocialista elnököt, aki így utasította el, hogy a csatlakozás ne szerepeljen a kampánytémák között: „És ha a kormány rosszul tárgyal? És ha a kormány rossz kompromisszumokat köt? Ha a kormány olyan megállapodásokat köt az egyes hátralévő fejezetekről, ami ellentétes Magyarország érdekeivel, a magyar emberek érdekeivel, akkor mi csak azért, mert választások lesznek három hónap múlva, fogjuk be a szánkat? (…) Igenis kötelességünk, hogy a véleményünket elmondjuk. Mert most mi lenne akkor, ha Magyarország végül is rossz megállapodást kötne csak azért, mert három hónap múlva választások lesznek.”

Vajon mikor változtat végre sikertelen taktikáján az ellenzék?