Magam sem vonzódtam soha a madarakhoz, most viszont kissé „vezekeltem”: az utóbbi heteimet a feketerigók és (szándékaim szerint) a cinkék szolgálatában töltöttem. Kellett ehhez a lakásba záró betegség (lábadozás) és az idei csodálatos tél. Csak hát a szépség hóval, hideggel járt, és a madarak már a harmadik naptól igen búsan gubbasztottak az ablakaink előtt, sőt néha-néha beröppentek a teraszra, mintha ott szivárgott volna ki a meleg.

Korábban nem voltam rendszeres madáretető. Falusi gyerekkoromban nem törődtünk a madarakkal – a magyar paraszt által szeretett gólyákon és fecskéken kívül -, és bizony verebek mellett talán csak cinkét láttam gyakorta. Télen nem etették őket, nem jutott a csirkék, disznók meg a többi állat mellől. Telente később is legfeljebb egy-egy darab szalonnabőrkét tettünk ki. Kalitkában sem tartottam soha, ahhoz sajnáltam őket. Időközben nagy élményem volt William Wharton Madárka (Birdy) című regénye (amelyik az USA-ban 1978-ban az év legjobb első regénye díjat elnyerve hatalmas sikert aratott), valamint a belőle készült film.

Főhőse rendkívüli, öntörvényű ember, aki fütyül a világ „szabályaira”, fanatikusan követi a maga útját. Egyaránt jellemzi szelíd hajthatatlanságát hallatlan tisztasága és a világ mocskossága elleni lázadása. Mindenekfelett egy szép és költői rögeszme rabja: repülni akar, úgy, mint a madarak, szabadon szárnyalva, és úgy érzi, ez pusztán azon múlik, hogy elég erősen akarja-e.

A mai ember reménytelen tisztaság iránti vágya fogalmazódott meg művészi módon bennük, kihasználva azt, hogy a madár fogalmát, a madarak lényét az ókor óta szimbolikusan fogja fel az ember. Egyazon módon lehet a madár mind az éteri tisztaság, mind rabló dögevő jelképe. Mégis megijesztett, hiszen gyermekkoromban szerettem volna repülni, és én is azt hittem, csak akarni kell. (Valamint gondolom, többségünk.) Ehhez kapcsolódik nálam (mert már mindenről eszembe jut valami, mint az idős embereknek) a hajdani hatalmas színházi élmény, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Peter Shaffer Equus című drámája. Emlékezetes persze azért is, mert Darvas Iván élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta. (Richard Burton – akit 1977-ben egy Equus-adaptációban nyújtott alakításáért jelölték utoljára Oscarra – a Wagner életéről szóló tévéfilm magyarországi forgatásakor elment megnézni a Pesti Színház Equus-előadását, és annyira elkápráztatta a színészek játéka, hogy megjegyezte: „Darvas Iván jobb színész, mint én”.)

Ekkor robbant be a fiatal Gálffi László, aki később azt nyilatkozta, ez a szerep megváltoztatta életét. De nemcsak ezért volt fontos esemény a bemutató, hanem azért, mert teljesen találóan használta rá egyik angol kritikusa az „identitás laboratóriuma” kifejezést, hiszen olyan helyzetről szól, amelyben a szubjektum számára a metadrámai aspektusokon keresztül vizsgálhatóvá válnak az identitás, az emberi minőség kérdései, dimenziói.

Ez pedig olyan élveboncolás, hogy aki egyébként is hajlamos rácsodálkozni állatok (kutyák, lovak, gazellák, tigrisek stb.) tökéletességére, ne nagyon kezdjen a madarakkal, mert hatásuk alá kerülhet. Így is történt. A feketerigók teljesen lekötnek, napról napra többet tudok meg róluk. Most látogatott meg szegedi orvos barátom, aki nemcsak fizikumommal, hanem lelkemmel is foglalkozott (megnyugtatott, hogy már jó úton haladok, nemsokára már kint is találkozhatom a madarakkal), elmesélte, korábban meglepetéssel figyelte meg kertjében, hogy a feketerigók kidobálják a repülni még nem tudó fiókákat. Azok a földön szaladgálva szedegették a gilisztákat és magokat, ha pedig idegenek közeledtek hozzájuk, a szülők nekitámadtak az embereknek és a macskáknak. Akik közülük túlélték e napokat, visszarepülve a fészekbe, már nagy esélyük volt a rigóélet optimális végéig kihúzni.

No majd ennek is utánanézek, de teendőmben addig is segít a Magyar Televízió, mert – miként említettem – nemcsak az a műsor érdekes, amiről azt szeretné a hatalom, hogy csüngjünk rajta.

Hírt adott például arról, hogy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület folytatja a Madárbarát Kert programját, amit ezzel a mottóval indított el tavaly: „Kert elképzelhetetlen madárdal nélkül”. Azoknak igyekeznek ezzel segíteni, akik gondosan ápolt kertjüket a táplálékot, fészket kereső madarak élőhelyévé szeretnék tenni. Különösen hasznos volt, hogy példákat is mutattak, ötleteket adtak a madáretető-készítésre, ellátogattak a „mozgalom„ első díjazottjához. És bizony apránként fel kellett adnom korábbi véleményemet, érdeklik az embereket a szárnyasok, hiszen hazánkban elképesztően pezsgő „madaras élet” van. Csak lakóhelyem közeléből: 2003. január 25-26-án a Vértesszőlősi Galamb, Díszbaromfi és Díszmadár Tenyésztők Egyesülete kiállítást rendez a helyi sportcsarnokban. „Amikor az 5 éves Törökbálinti Madárbarát Egyesület 2001 szeptemberében rendezett, nagyon nívós IV. Díszmadár Kiállítását megtekintettem, felhasználtam az alkalmat arra, hogy ellátogassak a Falumúzeum >>Tárgyak, emlékek a madarászok életéből<< című kiállítására is” – írja Schmidt Egon szakfolyóiratukban. Ezek szerint ott már a helyi történelem része (!), Herman Ottó győzött meg véglegesen, amint beleolvastam 1901-ben megjelent nagy művébe. (A madarak hasznáról és káráról című, hatalmas művet az a Darányi Ignácz „földmivelésügyi minister” rendelte meg, akiről nemrégen a Duna Televízióban volt emlékműsor.) A magyar nép és a madár című fejezetben írja: „Nemigen van a földkerekségnek oly népe, amely a madár életének megvigyázásában és magyarázásában vetekedhetnék a magyarral”. Innen ajánlom mindenkinek az eredetit, hiszen illik elolvasni, már csak a szerző példaértékű indítéka miatt is: „A mikoron a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számot vetve önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajjon hasznosan töltötte-é el világéletét, van-e még kötelessége, a melynek meg kell felelnie, mielőtt, hogy elszólítja a mindenség hatalma, oda, a honnan még nem tért vissza – de senki sem! (?) Ím, kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni, szeretett magyar gazda népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy a ki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásodból; – lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érezem kötelességemet, hogy hála fejében, okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt a kis könyvet arról, a mi különben is érzi szereteted melegét: írják az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.

Meg is írom úgy, a mint legjobban tudom; a hogyan elég hosszú életem bőséges tapasztalata reá tanított. Megírom pedig szűzen-tiszta magyar nyelven, a melyet házad táján, mezőn, erdőn, legelőn, a pásztortüzet védő enyhelyeken, cserényeidben, kontyos kunyhóidban éppen tetőled tanultam; szemlélődésed józanságán pedig kicsiszoltam, talán fényesre ki is palléroztam. Jól tudod, Te édes Népem, hogy csak értelem és szorgalom árán tarthatod meg hazádat; hogy számbeli csekély voltodat csak eszed pallérozásával pótolhatod meg; hogy értelemből fakadó szeretettel kell közeledned mindnyájunk szülő anyjához, a természethez, mely alkotó, de romboló hatalmával is oktat, vezérel, hogy megtalálhassad a magad és cseléded kenyerét, hazád földjén boldogulásodat.„ Istenem, akkor még nem vált el a tudós és az irodalmár, a népért rajongó és az azt kritizáló! De Herman Ottó arról még nem tudott, hogy a feketerigó, a Turdus merula a városban lakna: „Leírás. A hímje tiszta fekete; szeme finom aranysárga szegéssel; csőre aranysárga; lába feketés. A tojó barna-fekete, álla fehéres, melle szennyes, homályos foltokkal; csőre barna, lába is ily színű. A hím a szép feketeséget csak harmadik életévében kapja meg. Fészkét bokrok és fák sűrűségébe és jól elrejtve rakja, legfőképpen mohából, finom ágacskákból, zuzmókból, belől pedig földdel elegyes mohával kitapasztja, aztán szőrökkel kibéleli. A fészek erős építmény. Fészekalja négy, ritkán hat tojás, mely halaványan zöldes, halavány rozsdás és ibolyás szeplőzettel.

Élete módja. Nagyon eleven, kedves madár, az erdőszélek bokrainak és a tisztásoknak igazi ékessége, mely alkonyat beköszöntése előtt más rigófélékkel kiszáll a tisztásra és ugrálva, tipegetve, lépkedve és szedegetve gyönyörködteti az ember szemét. Buzgón szedi a földigilisztát és minden kártékony bogárságot. Aztán felkap bokor tetejére, fák kiálló ágaira és messze hallható, tiszta hangon hallatja énekét, mely andalítóan hat az emberre. Őszkor bogyókra is rájár, néha a gyümölcsre is, de óvatos madár létére könnyen elzavarható. Szóval, hasznos madár s a táj ékessége tollával, szavával.

Ezt a fajt szedik ki leginkább fészkéből, felnevelik és a hímeket jó áron adogatják el, mert szépen tanulja meg még a sípláda után is a dalt; de mert könnyen tanul, bizony a legszebb nótába is beléreccsent egy kis taliganyikorgással. Ám ez is kedves, mert nagyon mulattató. Messze külföldön a feketerigó városi madárrá nevelkedett; ott, a hol jószívű emberek télen át enyhítik nyomorát, rendesen adogatva neki egy kis lisztesférget, vagdalt húst és szárított hangyatojást. Ilyen helyeken még a vadszőlővel befuttatott ablak közelébe is építi fészkét. Télire el sem vándorol! Bezzeg nálunk! Miért is neveljük ivadékunkat úgy, hogy rigót látva kőhöz kap!”

Magam sem láttam e madarat fiatalkoromban (hiszen az erdőben élt), sőt Budakeszi belterületén is csak úgy 15 éve kezdett elszaporodni. Ma már szinte egyeduralkodó erőszakosságával: a cinkék el sem jutnak mellettük az etetőig.

A magyar politikai életet, tehát a médiumokat is régen ellepték már a szimbolikus madárfigurák, a „szabad madaraktól” kezdve a karvalytőkéig. Ez utóbbi éppen mostanában ad példát arról, hogy jobban szeret hazánkban tartózkodni, ha potenciális gyarmatként viselkedünk, mintha az EU tagjai lennénk, tehát úgy otthagy minket, mint. Azt sem szereti, ha erős a forint, vagy ha mégis, akkor azt támadja, mintha ötletekért a hazai balliberális sajtót olvasná. Magyar miniszter pedig e héten hirdette meg a „nemzeti emlékezet” programját. Látom, arrafelé is olvassák Pierre Nora Lieux de mémoire című hétkötetes munkáját, de azért illenék egy politikai akciónál többet kihozni belőle. Ha nem lehet tehát a nemzeti érzelmeket kiirtani, akkor ideje „lenyúlni”, vélhetik. (Ideje ismét nekiállni a nemzeti minimum témájának, mielőtt teljesen eltorzítják.)

De milyen madárnak nevezzük Keller államtitkárt? Ő a hétfői Nap-keltében bizonygatta, hogy az előző kormány idején az egyik miniszter kíséretének tágabb, szélsőjobbos környezetéről milyen fényképeket, milyen információkat stb. kapott. (Bizonyára titkos, hálózati madaraktól.) Majd pedig abból kiindulva, hogy pert nyert a Heti Válasz ellen, előbb a lapot és főszerkesztőjét fenyegette meg. („Ez az adófizetők pénzéből megy. Az adófizetők pénzéből lehet politikusokat mocskolni. És akkor utána nem a főszerkesztő fogja ebből kifizetni, mert hiszen mi fizetjük közösen adófizetők – mert hogy a Heti Válasz a költségvetésből támogatott lapként van jelen a piacon?”), majd megígérte: ha rajta múlik, a maradék támogatást is elveszik, ráadásul megtámadta a polgári köröket is. Nem tudja ugyanis (neki pedig ezt is kell!), hány millió forintot adtak össze székházra, és nem tudja, milyen a kapcsolatuk az adóhatóságokkal.

Azt, hogy ki ellenőrzi, a „következő hónapokban talán ezt meg lehet fejteni” – ígérte. Nem is kételkedünk, hogy ismét kap majd fényképeket, dokumentumokat. (Nem kérdés, kiktől.) Ez viszont már személyesen érint, hiszen Orbán Viktor felhívása után a Gondola Polgári Kör perceken belül megalakult az interneten. Talán én is szélsőjobbos leszek, hiszen Kellert látszólag csak ezek felderítése érdekli.

„Elég nehéz a hungaristáknál a tagságot bizonyítani, ha nincsen tagság. A polgári köröknél is nehéz a tagságot bizonyítani, ha csak pénzügyi műveletek vannak” – fejtette ki búcsúzóul. Sikerült tehát a mutatvány – legalábbis az első számú közszolgálati csatornán: Keller-keselyű összehozta a polgári köröket és a szervezkedő hungaristákat. Még szerencse, hogy azok nem mocskolódnak!

Ugye milyen kedves madarak ezek az erőszakos feketerigók?