A gyermek játéka az emberi lélek mélységeiből fakad, ősi ösztönök természetes életmegnyilvánulása. Eleink gyermekei környezetük anyagából – nádból, vesszőből, napraforgóból, csutkából, cirokból – formázták lovaikat és madárkáikat. Játékok készítéséhez a növénynek szinte minden részét felhasználták; a bojtorjánból kis asztalokat, széket, ágyat ragasztott össze, barackmagból és nádból sípot, napraforgókalapból talicskakereket készítettek és tökön lovagoltak. Amikor behozták Mexikóból a Kárpát-medencébe a kukoricát, annak csutkájában, csuhéjában a gyermeki játszási ösztön tovább élt. A kukoricából csodálatos babákat készítettek, amelyekre rámondták az ősi rigmusokat. A magyar gyermek ma is évezredes, ősi hagyományokat őriz játékaiban anélkül, hogy tudna róla.

A kukorica (Zea mays), tájnevei: málé, törökbúza, tengeri stb. Mexikói kultúrnövény, amely az 1500-as években került a Kárpát-medencébe. Kezdetben állati takarmánynak használták, majd az érett csöveket hazavitték, és otthon megfosztották.

A csuhélevelek közül további felhasználásra kiválogatták a szép fehér és puha darabokat. A csuhé különösen akkor került használati tárgyak és játékok készítésének alapanyagai közé, amikor a mocsarakat lecsapolták és egyre kevesebb lett a gyékény és a sás. A csuhézás először a Jászságban, a Dél-Dunántúlon és Hajdú-Biharban vált a legelterjedtebbé. A vidéki emberek kukoricacsuhéból fonták legfontosabb használati tárgyaikat: székek ülőkéit, fekvőhelyek tetejét, dikókat, lábtörlőt, kenyérkosarat, papucsot, lábasalátéteket, pohárbevonatokat, borosüveg-bevonatokat, táskákat, szatyrokat, fésűtartókat, demizsontakarókat és tálcákat.

Jóllehet a csuhéfonás új keletű, mégis, a szalmafeldolgozás mellett a legelterjedtebb paraszti házimunkává, illetve háziiparrá vált, mivel a nyersanyag mindenütt rendelkezésre állt. Csornán és Lébényben csuhézó háziipari szövetkezetek alakultak, Erdélyben számos faluban (Nagykend, Kiskend, Szentdemeter stb.) a lakosság főfoglalkozása ma is a fosztalék feldolgozása.

Legalkalmasabb már a törés napján – szeptember végétől november elejéig – szép, napos időben gyűjteni a csuhét, a kukoricacső levelét, amelynek más népi neve: kukoricahaj, fosztás, sústya. Gépi betakarítás után a csuhé már nem alkalmas feldolgozásra.

A letépett csuhét szárazon csűrben, szellős helyen tárolták, fehérítése kénporral történt, növényi festékekkel (diólevéllel, tealevéllel, bodzabogyóval stb.) színezték is. Felhasználás előtt megnedvesítik a csuhét, és sodráshoz csíkokra tépdelik.

Csuhébabához csak hibátlan leveleket használnak, amelyek szélesebb részét raffiaszállal két helyen összekötik, kialakítva a baba fejét. A leveleket alul egyenesre vágják – ez lesz a baba ruhája. Haját a kukorica bajuszából készítik. A kifehérített csuhébabákat vidéken a karácsonyfákra akasztják, és angyalkáknak nevezik. Készítenek pólyást, fiúbabát, leánybabát, boszorkányt és angyalt, de készülhet belőle pillangó és bármilyen állati figura.

Kosár és más használati tárgy készítése ennél sokkal bonyolultabb, mert szöges kereten végzik. A folyamat közben a csuhénak enyhén nedvesnek kell lennie. A kosaraknak először a fenékrészét készítik el szőve és hosszabbítgatva a csuhészálakat.

Szövéssel sokféle minta alakítható ki; rizsszem-minta, négyzetes vagy eltolt sávolyminta. Ebben a szakaszban bontakozik ki a magyar ember teremtő, színes fantáziája.

Régen a csuhéfonásból jól megéltek a szegényebb emberek, mert termékeikre szükség volt. Csuhétáskákra mindig nagy volt a kereslet, és ma újra nagy, hiszen az emberek vágynak a természetes anyagokból, kézzel készített használati és dísztárgyakra. A csuhézás ma is közösségi munka, kézügyességet, fantáziát fejlesztő tevékenység. A budavári Mesterségek Ünnepén csuhéból készült tárgyakból csodát láthatunk; van ott Betlehem pásztorokkal és állatokkal, falusi ház lakókkal, csodálatos baba- és játékvilág. A nálunk kialakult ősi mesterséget át kell adni a következő generációnak, hiszen ebben a formában csak a Kárpát-medencében ismerik. A kézművességet és a színes fantáziát őshazánkból hoztuk, a csuhét ősi tehetségünkkel használtuk fel és tettük magyarrá.