Értekezés az antifasiszta, anti-nemzetiszocialista és antikommunista minimumról

Ismét uszít a szélsőbaloldal, mert a Legfelsőbb Bíróság ítélete kimondja, Kristóf László csendőrnyomozó nem követett el bűncselekményt, amikor önvédelemből lelőtt egy lövöldöző terroristát. A kötelességét példás hősiességgel teljesítő csendőrnyomozót a Kádár-rendszer meggyilkoltatta, a terroristát, Ságvári Endrét pedig hősként ünnepelték, sőt a mai napig példaképként emlegetik. Ez, valamint az ítélet kapcsán előtoluló gyűlölködés nyílt támadás a demokrácia és a jogállamiság ellen. A nemzeti konzervatív oldalnak határozottan szembe kell szállnia ezzel a támadással. Az antifasiszta mítosz nem legitimálhatja a vörös terroristák hőssé maszkírozását, embertelen ideológiájuk csöndes elfogadását. Ki kell jelölni az antikommunista minimumot.

Negyvenhét esztendő után a Legfelsőbb Bíróság felmentette Kristóf László csendőr főtörzsőrmestert, akit 1959-ben háborús bűnösként gyilkolt meg a Kádár-rendszer. Az indoklás az volt, hogy a csendőr golyója végzett 1944. július 27-én Ságvári Endrével, a hírhedt kommunista terroristával. A felülvizsgálati eljárást a meggyilkolt csendőr hozzátartozóinak kérésére Zétényi Zsolt ügyvéd, volt MDF-es parlamenti képviselő, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke kezdeményezte. A bíróság döntése leszögezte, hogy bármilyen cselekményt csak az adott időpontban hatályos jogszabályok alapján lehet megítélni. A korabeli jogszabályok szerint pedig Kristóf László szabályosan járt el, amikor a fegyverét használta, miután a csendőröknek magát színleg megadó Ságvári lövöldözni kezdett. Kristóf László nem bűnös.

Hogy érthetőbb legyen, ami 1944. július 27-én történt Budán, a mai Remíz vendéglőben, képzeljük el, hogy a rendőrök le akarnak tartóztatni egy körözött bűnözőt. Az illető fegyvert ránt és lövöldözni kezd a rendőrökre. A hatóság embereinek ma is joguk, sőt kötelességük viszonozni a tüzet. Ha egy rendőr elesik a bűnözőkkel vívott tűzharcban, őt ma is hősként temetik el. Kristóf László és társai tehát semmiféle bűnt nem követtek el, amikor visszalőttek a rájuk támadó körözött bűnözőre.

Ságvári ettől a bűncselekménytől függetlenül is elfogadhatatlan személyiség. Az állítólag harminckét álnevet használó illegális kommunista Magyarország háborús erőfeszítéseit hátráltatta, arra várt, hogy a bolsevista Szovjetunió megszállja Magyarországot. Ez, akárhogy nézzük, hazaárulás. Annak az embertelen ideológiának volt ő fanatikus képviselője, amely ideológia több mint százmillió ember halálát követelte a világon.

Amikor Révész Sándor, Tamás Gáspár Miklós, György Péter, Krausz Tamás és társaik ezt az embert emelik piedesztálra, akkor a bolsevista embertelenséget mentik föl. Tamás Gáspár Miklós például ezt írja a magát Népszabadságnak nevező, de fejlécén a Szabad Nép évfolyamszámát viselő, részben a Magyar Szocialista Párt tulajdonában lévő lapban (Lelőtték Ságvárit? Bravó!, 2006. március 9.): „Evvel az ítélettel a Magyar Köztársaság – ha tetszik, ha nem – megszakította a kontinuitást az 1946-ban megalapított második köztársasággal, amely azon a föltevésen nyugodott, hogy a parlamentben (és általában a közéletben) képviselt irányzatok a kommunistáktól a konzervatív katolikusokig összetartoznak, amennyiben antifasiszták, antihitleristák, sőt: elvetik a latifundiumok és a szoldateszka »történelmi« Magyarországának hagyományát, amely hagyomány nyílegyenesen vezetett az 1944-i mélyponthoz. (…) Most a polgári demokratikus állam, a Magyar Köztársaság döntött. Az ítélet szövegében ilyesmi nincs, de itt az antifasiszta küzdelem, az ellenállás delegitimációjáról, erkölcsi hitelességtől való megfosztásáról van szó”.

A hol polgári liberális, hol anarchista, hol marxista húrokat pengető szerző tehát azt állítja, hogy az úgynevezett antifasiszta ellenállás (amelynek már az elnevezése is történelemhamisítás, hiszen Magyarországon soha nem volt fasizmus) olyan erkölcsi alap, amely bármilyen embertelen ideológiában való vakhitet legitimál. Aki „antifasiszta”, állítja Tamás, annak megítélésében csakis ez játszhat szerepet.

Ezzel azonban – akarata ellenére – azt is állítja a szélsőbaloldali publicista, hogy az antibolsevista küzdelemben való részvétel is olyan erkölcsi alap, amely legitimálja mondjuk a hungaristákat. Hiszen ők is egy embertelen ideológia ellen harcoltak, kétségtelen elkötelezettséggel.

Tamás Gáspár Miklós ugyanis vagy legitimálja a hungarizmust, vagy nyíltan vállalja, hogy kettős mércét alkalmaz, amennyiben az általa tévesen fasizmusnak nevezett nemzetiszocializmust, sőt a konzervatív Horthy-időszakot rosszabbnak, elítélendőbbnek, embertelenebbnek tartja, mint a bolsevizmust. Ha egységes mércével mér, akkor ezt nem teheti meg, sem erkölcsi, sem történelmi okokból. És ha így van, akkor szükségszerű és logikus, hogy amint az „antifasiszta” ellenállás legitimálja Ságvárit, úgy az antibolsevista ellenállás legitimálja mondjuk Szálasit. Ha azonban ezen csak egy kicsit is fölháborodik, akkor elismeri a kettős mérce alkalmazását, amelynél undorítóbb hozzáállás napjainkban nemigen képzelhető el. És ez természetesen vonatkozik a többi alombélire is, a konzervatív nemzeti oldalt zsigerből gyűlölő György Pétertől a Beszélő és a Szabad Nép szélsőséges publicistáján, Révész Sándoron át a Gulag-rendszert a szovjet gazdasági szerkezet szükségszerű részének nevező MSZP-s Krausz Tamásig.

Hogy ennek a messianisztikus, dogmatikus szélsőbaloldali szektának 1945 óta az úgynevezett antifasizmus az egyetlen hivatkozási alapja, hogy önmagukat csak valami ellenében képesek meghatározni, arról ők tehetnek. Ki kell végre mondani, hogy ma, több mint hatvan évvel mindennemű fasiszta és nemzetiszocialista rezsim bukása után, az égvilágon semmi értelme „antifasiszta minimumról” harsogni, s ennek örve alatt gyűlölködve mocskolni az 1945 előtti Magyarországot. Ki kell végre mondani, hogy elviselhetetlen és tűrhetetlen, hogy mindeközben csendőrökre lövöldöző kommunista terroristákat állítanak elénk példaként, amint azt a ráadásul történész, tehát Ságvári életútját vélhetően jól ismerő Hiller István szocialista pártelnök tette a vörös bűnöző emléktáblájánál. Igaza van György Péternek, amikor ezt írja (Ságvári, Sophie Scholl, Kiss János altábornagy, Népszabadság, 2006. március 10.): „Nagyon kevés evidencia belátása kell ahhoz, hogy ebben a köztársaságban békében lehessen élni. A politikai élet konszenzusának elengedhetetlen feltétele a második világháború történetének alapvető mozzanataiban való nemzeti egység”.

Bár a szerző nem egészen erre gondolt, de valóban, meg kell húzni a határt, le kell szögezni nemcsak az antifasiszta és anti-nemzetiszocialista, de az antikommunista minimumot is, hogy aki azt át merészeli lépni, az soha többet ne kerülhessen a politikai hatalomnak még a közelébe sem. És akkor létrejöhet az áhított nemzeti egység. De mi legyen Gyurcsány Ferenccel?