Pedig kezdetben nem volt szokás bármiféle édességet akasztani a karácsonyi termőágra, mert így hívták azt a tüskés, ágas-bogas gallyat, amit a téli napforduló idején bevittek a szobába, és legtöbbször fölakasztották a gerendára. Idővel dióval, mogyoróval, almával, aszalt gyümölccsel díszítették az ágakat, hogy szebb legyen és az aprónépnek is jusson róla valami az ünnepen.

A karácsonyfa állítása is meglehetősen újkori szokás, alig ötszáz éve vándorolt le a Fekete-erdő hegyeiből a Jézus születését váró családok otthonába. Elsősorban protestáns családok kedvelték az örökzöld fát, a katolikusok körében inkább a betlehemi jászol készítése dívott, Szent Ferenc nyomán. Aztán szép lassan átvették egymástól a szomszédos népek a kedves szokást, Goethe már 1775-ben látott karácsonyfát Weimarban. Bécsben egy feldíszített fa 1814-ben ejtette ámulatba az ünneplőket.

Később mint sok egyébnek, lába kelt a karácsonyfának is, és megjelent a magyar családok otthonában. Egyesek szerint először Podmaniczky Frigyes asztalát díszítette, mások szerint Brunszwik Teréz hozta haza a szép szokást. 1847-ben már Budán állt az első feldíszített örökzöld fa. De a szaloncukkedli magyarságához nem fér kétség. Alapanyaga még ötven évvel ezelőtt is a fondant volt – túltelített cukoroldatból kiváló massza –, ami ugyan Franciaországból származik, de abból sohasem készült szaloncukor. Nem vetik el azt a lehetőséget sem, hogy a törökökkel Magyarországra érkező édességkészítők csemegéi között már akadt gyümölcsökkel ízesített fondant-szerű cukorka. Ha hazai elterjedését kutatjuk, arra is találunk adatokat, hogy német bevándorló cukorművesek hozták magukkal a fondant-készítés csínját-bínját.

Hogy mikor lett a fondant-ból szaloncukor, azt pontosan nem tudják még a cukrászok sem. Tény, hogy a XIX. század első felében már ismerték és készítették. Az első fondant-készítő gépeket Stühmer Frigyes és a Gerbeaud cukrászda használta, de már előtte is főztek, hűtötték, ízesítették, formába öntötték a cukormasszát.

A szaloncukor házi készítése még a második világháború után is dívott. Főleg azért, mert nemcsak szaloncukrot, de egyszerű cukrot is ritkán lehetett kapni. Máig emlékszem azokra a meghitt adventi napokra, amikor a konyhában lábatlankodtunk, míg édesanyám egy üvegpohár aljával hosszasan keverte a készülő fondant. Aztán két márványlap között lenyomtatta, végül kis hengereket, téglalapokat vágott belőle. A csomagolás ránk, gyermekekre maradt, rojtosra vagdalt papírba göngyöltük a luxusnak számító édességet. A legnagyobb népszerűségnek a „barna” színű – kakaós – cukor örvendett, legkevésbé a sima, fehér színű fogyott.

A pesti cukrászok találmánya eleinte nem volt olcsó csemege, csak gazdagabb gavallérok engedhették meg, hogy szaloncukorral kedveskedjenek szeretteiknek. Gróf Vay Sándor így ír erről a boldog időről: „Sajátságos volt az is a régi Pesten, hogy némely üzletbe szívesebben jártak a protestánsok, némelyikbe ismét a katholikus uraságok. Így a Kehrer sebestyéntéri cukrászdáját a protestáns nemes ifjúság látogatta sűrűn. Itt keltett óriási szenzációkat, amikor a hetvenes években Sembery Pista tíz-tizenkét font szaloncukkedlit vásárolt egyszerre. Nagyon drágán mérték, csak igazi gavallérok küldöztek akkoriban még olyat imádottjuknak.”

Jókai Mór még szaloncukkedlinek nevezte a sajátosan magyar csemegét, majd ebből ment át a köztudatba a szaloncukor szó. Az idő múlásával egyre inkább cifrázták a csomagolását és az ízesítését a közkedvelt csemegének. Csokoládéval vonták be, hogy ne száradjon ki. Az utóbbi évtizedekben a multik is „bekapcsolódtak” az üzletbe és a legkülönbözőbb műaromával rontják a magyar szaloncukor minőségét és hírnevét. A finomabb „cukkedli” drágább ugyan, de nem kell tartani az egészséget károsító adalékoktól.