Mivel lapzártakor az eurót a pénzváltóknál 275 forintért lehetett venni, ezzel az árfolyammal számolva, ez évente legföljebb 137,5 millió forintot, azaz havi fixben kifejezve, miben a magyar olvasók többsége gondolkodik, durván havi 11 millió forintot jelent. Mostantól ennél többet nem lehet keresni. Végül is, ha az elkövetkező húsz évben a kormányok – mint ígérik most – Európa-szerte szíjat hasítanak az állampolgárok hátából, hogy néhány kapzsi bankár elképesztő hazárdjátékainak árát kifizessék, hát azért érezzék meg, hogy hol a határ.

Az iróniát félretéve, a német döntés végső soron életszerű, azokat korlátozza, akik a bajt okozták, vagy legalábbis felelőssé tehetők annak továbbterjedésében. Az összeghatáron lehetne vitatkozni, lehet, hogy havi egymilliós fizetési felső határ méltányosabb volna, de ez legyen a németek problémája. Nekünk itt van a magunké.

Magyarország egyes politikusai ugyanis másként gondolkodnak. Boross Péter, a Magyar Demokrata Fórum Ho apója felállt példának okáért a hét elején a parlamentben, és a kormányzati válságmenedzselés érdekében azt javasolta, hogy a Tisztelt Ház csökkentse általában véve a béreket, s ha lehet, törölje el a közalkalmazottak 13. havi fizetését, és ha már így benne volt, azt is javasolta, hogy egyes kedvezményezett nyugdíjasok kivételével – feltehetően itt a nyugállományú miniszterelnökökre is gondolt – töröljék el a 13. havi nyugdíjakat is, elvégre a nyugdíjasok a leginkább felelősek a pénzügyi válságért, hiszen évtizedeken át fizetgették az államnak a járulékokat, így adván alkalmat a szóban forgó bankoknak arra, hogy a pénzükkel szélhámoskodjanak.

Dávid Ibolya, fellelkesülvén agg párttársa sikerein, a maga részéről a korrupció eltörlését is javasolta, ami a Tisztelet Társasága szponzori támogatásának leteltét követően Lengyel Zoltán képviselő úr sietős MDF-hez csatolásával akár időszerű is lehetne. Azonban félő, hogy az elnök asszony mégis elhamarkodta kijelentését, mivel holnapután vagy azután egy újabb frakciótag undorodhat meg az MDF vezetőinek morális flexibilitásától, s akkor sajna újfent tárgyalni kell…

Úgy, ahogy van, szégyen. Szégyenletes, ahogy Gyurcsány Ferenc és tettestársai érdekében a balliberális politikai elit és szolgahada privatizálja a pénzügyi válságot, vidáman tekint körül a csatatéren s egy-két torkot még sietve maga is elvág, mivel most és itt úgy gondolja, minden kárt, minden csapást, minden veszteséget gond nélkül a láthatatlan ellenségre lehet kenni, hiszen akkora a válság körülöttünk mindenfelé, hogy senki sem figyel oda, ők itt-ott rádolgoznak egy kicsit.

Hátborzongató ez a cinikus lazaság, és roppant veszélyes, ugyanis másutt korántsem akkora a baj, mint nálunk. Nem meglepő, hogy a magyarellenességből jó ritmusérzékkel most egyre keményebb politikai fegyvert kovácsoló szlovák kormányfő, Robert Fico le is csapott a kínálkozó alkalomra egy nyilatkozatában, amit a TASR szlovák hírügynökség tett közzé: „Tessék megnézni, hol tart ma Magyarország és hol tart Szlovákia. Mi ma nyugodt felülnézetből tekintünk magyarországi barátainkra, mert mindaz, ami gazdasági, szociális és pénzügyi téren elkúrható volt, azt el is kúrták úgy, ahogy az csak keveseknek sikerült”. Magyarország pillanatai drágák. Minden nap veszteség, amit ezek hatalomban töltenek.

Bencsik András