„A legfontosabb, hogy minden akadály ellenére együtt ünnepelünk” – mondta az elnök a kései hóesésben. „Szokták mondani, hogy a magyarok a vereségeiket ünnepelik. Nem így van. Itt is, most is arra emlékezünk, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet tovább visszavonulni, amikor neki kell vetni a hátat egy sziklának, egy fenyőnek és szembe kell fordulni az ellenséggel.”

Tiszta, bátor és szép szavak. Időszerűségük tapintható. Demszky Gábort viszont – elnézést a szóért – hülyének mutatja a tükör: a hanyatló Kádár-kor szélsőbalos ellenzékijéből mára szánalmasan öregedő, beteges törpe lett, ki gyűlölködve retteg az egészséges emberektől. Távolról gyalázza őket, a rendőrkordonok biztonságos fedezéke mögül rázza feléjük kis ökleit, ám amikor patetikusan elhallgat, a tévénézők szerte az egész országban hallhatják a messzi kordonon túlról kórusban érkező, könyörtelen népítéletet: „Hülye vagy! Hülye vagy!”

Gyurcsány Ferenc papagáj. Őt ennek mutatja a tükör. Mindegy, hogy mit mond, hol mondja, senki nem figyel már rá. Nem is érdemes: „Magyarország szabad és független, a világ legerősebb katonapolitikai szövetségének a tagja, és az európai közösségnek is egyenrangú szereplője…” Eszébe sem jut, hogy egy mondaton belül kerül kínos ellentmondásba, mert a NATO- és EU-tagság, illetve a negyvennyolcas függetlenség sajnos sehogy nem jön össze. Abban viszont igazat mondott, hogy a „baj és gond annyi, mint a tenger”. Csak reménykedhetünk, hogy nem fulladunk bele, mire végre partot érünk. De mikor?

Erre már egy másik tükörkép válaszol. A budai Várban Orbán Viktor rég várt eltökéltséggel beszél. Hosszú idő után ismét a régi lelkesedéssel fogadja a meglepően nagyszámú tömeg. „Itt az ideje, hogy Magyarország azoké legyen, akik dolgoztak, küzdöttek és áldozatokat hoztak érte. Azoké, akik szeretik ezt az országot, a népét, a nyelvét, a földjét, a levegőjét, a múltját, a jelenét és a jövőjét. Azoké, akik akkor is szeretik, amikor nem könnyű szeretni. Azoké, akik akkor is maradnak, amikor nem könnyű maradni. Azoké, akik akkor is kitartanak mellette, amikor nem tudja meghálálni. Azoké, akik nagynak látják akkor is, amikor kicsi. Azoké, akik hisznek benne. Itt az ideje, hogy azoké legyen, akik felépítették romjaiból. Akik megszabadították a régi rendszertől, akik talpra állították.”

A rendőrséget pedig továbbra is ostoba és barbár megszálló hadnak mutatja a tükör. Több mint jelképes volt, amint elkoboztak egy babakocsit toló kismamától egy fegyvernek látszó cumisüveget, s amint az este sötétjében sunyin gumibotokkal és öklökkel ütlegeltek egy maréknyi, csapdába csalt tüntetőt.

Mindeközben Magyarországot súlyos, belső polgárháború fenyegeti, aminek ki tudja, mi lesz a vége. Ha kirobban, miképpen lesz belőle felszabadítási háború… 1956-ban egyszer már megleptük a világot.

Bencsik András