Amikor nagyállattartó lovas népként bejöttünk az indoeurópai tengerbe – Európába –, itt egy számunkra idegen kultúrát találtunk. A magyarok ruházatának leírása után jelentette ki II. Szilveszter pápa 1003-ban: „Egy nép van Európában, amely nem európai, az a magyar…” Bejöttünk egy keleti lovasnép „szkíta-szarmata-hun” ruházatában, „szkíta kabáttal”, kepeneggel, kazakkal, alsóruhát viselve, háromnegyedes mokaszinnal és bő, csizmába dugható nadrággal, süveggel, tarsollyal – és ennek a ruházatnak a szellemiségét máig megtartottuk. Belső-ázsiai, keleti, bizánci ízlésünket megőriztük a mának. Ezt méltán vetette szemünkre egy XIII. századi germán költő, Seifrid Helbling, írván, hogy: „Bármekkora is a magyar föld, / mindnyájan tudják felőle: / a magyar a magyar szokástól / egy lépést el nem térne”. Ősi ruhaviseletünk megjelenik a középkori auktoroknál és kódexeken, ott látható az 1358-ban írt Képes Krónika ábrázolásain.

Ruházatunkat 1417-ben „a la faccon de Hongrie” néven említik, és a nagy reneszánsz korban, amikor Európa más országaiban az itáliai ruházat jött divatba, a mi öltözetünket továbbra is csak „Veste ala Unghara” (1504) néven ismerik, amelyet Casare Valentini csak „alla turca” néven említ. Szilágyi Benedek és Vámossy Mátyás szabók a XV. században öntudatosan hangsúlyozzák, hogy „a magyar öltözéknek is virágoznia kell”.

A XVI–XVII. században spanyol divat árasztotta el Európát, nálunk maradt „a magyarok honfoglalás kori öltözése”, amelyet „török” névvel illettek. Nagy lökést adott a felvilágosodás korában a huszárság megerősödése, amikor megjelent a sújtásos csizmanadrág, a zsinóros dolmány, a szőrmével szegett rövid mente, de továbbra is viselték a „honfoglalás kori” tarsolyt és az ősi szablyát. A reform korban a nyugat-európai divat keveredett a magyar hagyományokkal. 1825. augusztus 6-án az osztrák August Sedlnitzky császári belügyminiszternek írt titkos jelentésben ezt olvashattuk: „A magyar nemes ifjak az Árpádok és a hunok ősrégi viseletét újra behozni elhatározták – gonosz célzattal…”

A magyarság a Monarchiával való szembenállását a díszmagyar ruházattal fejezték ki, ami hivatalosan 1835-ben V. Ferdinánd koronázáskor jelent meg nyilvánosan. Az 1848-as forradalom alatt dominálnak a nemzeti trikolór színei; megjelent az atilla rövid változata, az „árpádka”, a kettős ujjú dolmány, a „kazinci”, a magas galléros mente, a „zrínyi”, a prémszegélyes dolmány, a „csokonai”, a téli hosszú mente, a „buda”, a bő, felöltő, a „deák”, ennek állógalléros változata a „széchenyi” és a kihajtott inggallér „petőfi” néven. A külföldiek az ősi magyar dolmányviseletet általában „hunnak” vagy „tatárnak” nevezték; ezt a derékban szabott dolmányt nálunk „atillának” titulálták.

Az ellenállás és a nemzettudat kifejezését szolgálta minden viselet a Monarchia idején, amikor még a „zsinóros magyar öltözék” is tiltott volt. Ekkor jelent meg a fekete díszmagyar, mint a szembenállás jelképe. Osztrák rendőrségi jelentés szerint elsőként Deák Ferenc, majd gróf Wesselényi Miklós viselte Ferenc József születésnapján. A hazafiak ezt így indokolták: „A patrióták nevetségesnek tartják, hogy a szegény magyar nemzet követei drágakövekkel, prémmel és arannyal cikornyázott ruhában jelenjenek meg, mikor a szegény parasztnak semmije sincsen…” Fekete díszmagyarban járt Széchenyi, Batthyány Lajos, Arany János is. Ez a viselet vált aztán általánossá az 1848–49-es szabadságharc leverése után; ez volt a magyarság „néma forradalma”.

A férfi viselet fekete egyszerűségében drámai erő lakozik; minden egyes darabját fekete posztóból varrták, és ékszerek, ékszergombok helyett az öltözet egyetlen dísze a fekete gyapjúfonalból – „szőrből” – kötött zsinórzata volt. A magyar nők gyászruhája fekete atlaszselyemből, bársonyból vagy virágos selyemszövetből készült. Buggyos fehér ujjára fekete csipkét vagy tüllt varrtak, de a díszítés és a zsinórzat ezen is a paszomány volt. Ez a nemzeti gyászruha végső soron máig megmaradt. Egyre gyakrabban látni újra valamilyen díszmagyarba öltözött magyar férfit, ami kifejezi a valahova való tartozást, és az ellenállást.

A vidék is felébredt. Egyre több nemzeti indíttatású egyesület, csoport létesül Magyarországon – talán egész történelmünk során soha ennyire nem keresték gyökereiket. Május elsején Bajna falu indított hagyományt teremtő mozgalmat: „A Magyar Viselet Ünnepét”, amely a népviseletek és nemzeti öltözékek seregszemléje a Gerecse lábánál. Bajna érzi, hogy ezzel részt vehet a magyar feltámadásban, azzal, hogy egymás mellé helyezi a nép az ősi viseletet – a népviseletet – és a magyarság vezető rétegének szimbolikus ruházatát, a díszmagyart.