„Újból itthon vagyunk Európában” – jelentette ki Medgyessy Péter azután a koppenhágai EU-csúcsértekezlet után, a múlt év decemberének közepén, amikor Magyarország is elfogadta a dán elnökség által előterjesztett pénzügyi csomagot, amivel befejezettnek tekinthetők a csatlakozási tárgyalások. Ezzel a kijelentéssel, valamint Magyarország uniós csatlakozásával vajon befejezettnek tekinthető-e a határon túli magyarság Trianon óta tartó hányattatása, illetve fogalmazhatnánk úgy is: az elcsatolt területek magyarságának sorsa vajon végérvényesen megpecsételődött-e?

Ha a dolgok és a csillagok állása marad, minden bizonnyal igen. Aki a közelmúltban látta a röszkei határátkelő vasfüggönyét, az talán megérti és igazoltnak véli az utódállamok magyarságának félelmeit és elkeseredettségét. Annak, aki nem járt mostanában Röszkén, elmondhatjuk: a vasfüggönyt szó szerint kell érteni, a világokat egymástól elválasztó építmény ott húzódik a határátkelő mentén. Mit ért a Páneurópai Piknik, mit a „vasfüggöny lebontása”, ha egy évtized múltán ugyanez a vasfüggöny néhány száz kilométerrel délebbre és bizonyára északra és keletre is magyart választ el magyartól? Csak balga ember hiheti, hogy belátható időn belül Szerbia, Románia és Ukrajna bekerülhet az unióba. A legderűlátóbbak is tíz-húsz évben gondolkodnak, az ember élete meg véges… A szlovákiai magyarság számára sem hozza el a megváltást az, ha Brüsszel kegyei által Magyarországgal együtt lehetnek uniós állampolgárok – gondoljunk csak az uniós baszkokra és írekre!

Mi hát a megoldás, hogyan őrizhető meg a Kárpát-medence magyarsága?

A magyar társadalom közös tudatalattijában és talán tudatában is mára már eljutott addig, hogy megfogalmazza magának a Trianon-szindrómát. Eljutott addig, hogy félelemtől el nem csukló hangon kimondja: Trianonban elrabolták az ország kétharmadát, romlásba döntve, pusztulásra ítélve a nemzetet. Ma már szembe tud nézni azzal a világon egyedülálló helyzettel, hogy egy ország, jelesül Magyarország önmagával határos. Mára a nemzetnek van annyi mersze, hogy tudja: országa csonkítása igazságtalan volt. Nagy dolgok ezek, és hosszú volt az út, amíg a nemzet kollektív tudata eddig eljutott.

A következő lépés megtételére már nincs sok időnk. Az időhiány oka nemcsak a közeli 2004. május 1-je, az esetleges uniós csatlakozás dátuma, hanem a fogyó nemzet és az utódállamok folyamatos terjeszkedési politikája, ami a leghangsúlyosabban a Délvidéken és Erdélyben van jelen. A Délvidéken a legutóbbi balkáni háborúk szerb menekültjeit a Vajdaságba irányították, ahol ezzel ismét, már sokadszor, bontották meg a térség etnikai összetételét. Erdélyben a román ortodox egyház szaporodó intézményeinek a feladata a nemzeti arányok megbontása, mondani sem kell, a magyarság kárára.

A nemzet meg- és fennmaradását egyedül a határok békés megváltoztatása jelenti. A magyarság kollektív tudatának ezt is meg kell értenie. A nemzetben kell hogy legyen ennyi erő és kell hogy meglegyen az ehhez szükséges bátorság. Az idő, mindannyiunk ideje fogy.

A státustörvénynek legyen bármi is a sorsa, a határon túli magyarság problémáját nem tudja megoldani. Legföljebb agóniáját nyújthatja meg, de ha az elcsatolt területek magyarsága a szülőföldjén maradva marad az utódállamok területén is, akár az Európai Unión belül, menthetetlen pusztulásra van ítélve. Nem segít az oktatási támogatás, ami egyébként nem működik, hiszen a Délvidéken mindössze ötven (!) család részesült belőle az elmúlt esztendőben, nem segítene az sem, ha megvalósulna a Délvidéki Magyar Egyetem, magyar állami pénzen, a magyar adófizetők forintjain vagy euróin, mert már a kezdeteknél nem magyar, hanem multikulturális lenne, ahol előbb-utóbb főképp szerb egyetemisták tanulhatnának (és ez tetszőlegesen behelyettesíthető román, szlovák vagy ukrán vonatkozásokkal is). A státustörvény utazási és munkavállalási kedvezményei is elhanyagolhatók, ha Magyarország 2004-től az unió tagja lesz. Ugye mindannyian tudjuk, a magyar kormány már ez év nyarától vízumkényszert vezet be Szerbiával és Ukrajnával szemben, s a 30-40 eurós magyar vízum a magyarok többsége számára megfizethetetlen lesz. Hogyan vehetné igénybe a pária magyar a 90 százalékos utazási kedvezményt Magyarország területén, ha odáig el sem tud jutni? A munkavállalási engedélyre meg szót sem érdemes vesztegetni. Kovács László külügyminiszter homályos tartós, nemzeti vízuma sem érdemel sok figyelmet, mert azt sem az Európai Unió, sem az utódállamok nem fogják megengedni. Vajon elképzelhetőnek tartja azt a külügyminiszter úr, hogy a szerbiai vagy ukrajnai magyarok a szerb és az ukrán határőrök szeme láttára vígan átkelnek a schengeni határon, míg nemzettársaik ezt csak hosszas tortúra és bizonyos eurók legombolása után tehetik meg?

A státustörvény egyedüli értelme a nemzet határok feletti egyesítése volt, illetve lett volna, ha… Ha az elmúlt év tavaszán másképp történt volna minden.

A most meggyilkolt Zoran Djindjics, aki Szarajevó ostromakor a jelenlegi hágai körözött, akkori boszniai szerb elnök, háborús bűnös, Radovan Karadzsiccsal a várost ölelő hegyeken ágyúik között sütögette a nyársra húzott ökröt, amíg Szarajevó lakosait az imént említett ágyúk gránátjai lőtték, a Der Spiegelnek adott interjújában fölvetette a daytoni békeszerződés fenntarthatóságát. Ez a békeszerződés garantálja Bosznia-Hercegovina állami szuverenitását, s kimondja, ennek az államszövetségnek tagja a Boszniai Szerb Köztársaság.

– Belgrád újabb daytoni konferenciát fog követelni az új balkáni határok megvonása végett, ha a koszovói albánok továbbra is követelik függetlenségüket – nyilatkozta a szerb kormányfő a német lapnak. Bámulatos magabiztosság három vesztes háború (a horvátországi, a boszniai és a koszovói), valamint az elmúlt év végén kirobbant iraki fegyverszállítási botrány után.

Hogy Djindjics milyen veszélyes vizekre evezett, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Vajdasági Képviselőház elnöke, a Magyarországon és a délvidéki magyarok körében is agyonfavorizált Nenad Csanak meggondolatlannak nevezte a szerb kormányfő kijelentését, mert „szerinte a daytoni megállapodás átértelmezése és a boszniai Szerb Köztársaság Szerbiához csatolása megkérdőjelezné számos korábban aláírt megállapodás, így a trianoni érvényét is, amelynek alapján egyebek között Vajdaságot Szerbiához csatolták”. (Magyar Szó, Újvidék, 2003. január 9.)

Csanak sokadszor mutatja már meg igazi arcát, de a (délvidéki) magyar média ennek ellenére, vagy éppen emiatt, a Magyarok Nagy Barátjaként mutatja be, hamis képet festve róla és pártjáról, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligáról. Azt is jó tudni róluk, éppen a liga magyarkanizsai elnöke volt az, aki a községi képviselő-testülettől, ami nagyjából az önkormányzatnak felel meg, azt követelte, határolódjon el és tegyen feljelentést ismeretlen tettes ellen akkor, amikor az észak-bácskai településen megjelentek, minden revizionista felszólítás nélkül a trianoni tragédiára emlékeztető falragaszok. Tette ezt félig magyarként egy több mint 90 százalékban magyar közösségben.

Abban Csanak vagy az őt idéző újságíró természetesen téved, hogy a Vajdaságot Szerbiához csatolták volna Trianonban, vagy bárhol másutt. A Délvidéket ahhoz a Jugoszláviához csatolták, ami már régóta nem létezik, s már egy évtizede nem létezik az akkori Jugoszlávia jogutóda sem, mint ahogy nincs már Csehszlovákia és nincs Szovjetunió sem.