Előadást hallgattam a minap. Mert az íróember olyan, hogy ha egy munkával kész van – befejeztem épp a készülő novelláskötetem anyagát –, akkor mással kell foglalkoznia. Néha nagyon mással. Nem csak témakörben, hozzáállásban is. Ahogy a paprikás csirke után jöhet a desszert, úgy következhet a normalitásra az elmebaj.

Afrika helyzetét hallgattam meg egy tudós úriember előadásában. Azzal kezdte, hogy leszögezte, minden ember egyenlő, fajt, bőrszínt és vallási hovatartozást nézve – a testmagasságot kifelejtette, ezt nehezményeztem –, majd közölte, hogy Afrikában nagy a baj. A népszaporulat többszöröse annak, amit a terület el tud tartani, feltéve, ha egyáltalán folyna tisztességes mezőgazdasági termelőmunka, mert nem nagyon folyik. A segélyeket meg rendre ellopják, de ha eljutna is mind a rendeltetési helyére, az se lenne elegendő szinte semmire.

– Mi a megoldás? – tette fel egy hallgató a kérdést.
– Tanítanunk kell őket – hangzott a válasz. – Oda kell mennünk, és megszerveznünk nekik, mert láthatóan egyedül nem megy.

Az előadás után elcsíptem a folyosón.

– Professzor úr, azzal kezdte az előadást, hogy minden ember és kultúra egyenlő, majd úgy folytatta, hogy oda kell mennünk és helyettük megszerveznünk a dolgokat, mert nekik nem megy. Tisztelettel jegyezném meg: valaki egyenlő, de akkor el tudja intézni magától is a dolgait, vagy gyámolításra szorul, de akkor nem egyenlő. Egy gyerek van rászorulva arra, hogy neki megmutassák és helyette elintézzék. De akkor ő gyerek, és nem egyenlő azzal, aki neki mindezt megmutatja. A professzor úr talán úgy érzi, hogy egyenlő a diákjaival? Akkor miért ön van az emelvényen, és magyaráz, miért nem valamelyik diákja áll a pulpitusra, és magyaráz önnek?

Nem válaszolt. Valamit motyogott arról, hogy kötelezővé kéne tenni a fogamzásgátló beszedését, de nem volt szívem arra hivatkozni, hogy akkor meg a jogaikkal jönnének. Mert lássuk be, kell a nagy írói munka után egy kis móka és kikapcsolódás, de a jóból is megárt a sok.


Fotó: ShutterStock.com, illusztráció