Az eugenika szovjetunióbeli története mind ez idáig kevéssé kutatott téma, először is azért, mert a vonatkozó dokumentáció hiányos vagy megrostált, és mert a makacs és széles körben elterjedt előítélet szerint az eugenika a tehetős osztályok (a burzsoázia) önvédelmi stratégiája a népi osztályokkal (a proletariátussal) szemben. Egy erős szovjet eugenista irányzat léte azonban ellentmond ennek a mesének.

Az „evgenyika” szó használata 1915 után kezd általánossá válni Oroszországban. Galton Hereditary Geniusát negyven évvel korábban fordították le oroszra, és a nyugati orvostudomány és biológia új eszméi a századfordulón lassan éppúgy behatoltak az orosz elmékbe, mint a törzsfejlődés darwini elmélete, amely körül heves vita bontakozott ki. Az orosz pszichiáterek és neurológusok munkássága akkoriban jórészt a degeneráltság (őrültség, bûnözés, alkoholizmus és lelki betegségek) problémájára összpontosult. Az orosz eugenika alapítóinak Jurij Alekszandrovics Filipcsenko és Nyikoláj Konsztantyinovics Kolcov számít. Az előbbi 1913-ban genetikai oktatásba kezdett a Pétervári Egyetemen, az utóbbi 1918-ban létrehozta a Kísérleti Biológiai Intézetet Moszkvában. Az eugenista tézisek legaktívabb propagandistája Filipcsenko volt, aki 1914 és 1920 között számos genetikai, kraniometriai és neurológiai munkát publikált, 1918-ban pedig megírta első cikkét az eugenikáról, amely azt nagyon népszerûvé tette. 1921 és 1925 között négy könyvet is megjelentetett erről az egy kérdésről, beleértve a Galtonról és Mendelről szóló életrajzi tanulmányait is. Kolcov azonban intrikusabb volt nála, és a bolsevik hatalomátvételből neki sikerült hasznot húznia. Az 1917-es forradalom és az azt követő polgárháború ebből a szempontból döntő időszak volt a fiatal orosz kutatók számára. Az új rezsim azzal hízelgett magának, hogy ledönti az obskurantizmust, és a tudományos haladás révén megjavítja az emberi létfeltételeket. A marxista materializmus és szcientizmus semmiben sem mondott ellent az eugenikus ideálnak, és legalább egy évtizedet kellett várni, míg a mendeli genetika (a weismannizmus) és a lamarckizmus közötti ellentét éles ideológiai viták tárgyává válik. 1920 nyarán Kolcov „eugenikus szekciót” szervezett moszkvai intézetében, és nem sokkal később felajánlotta Filipcsenkónak, hogy segítsen kiaknázni ezt az új kutatási területet, úgyhogy 1920. november 19-én megalakult az Orosz Eugenikai Társaság Kolcov elnökletével. Filipcsenko a maga részéről megegyezett a Petrográdi Tudományos Akadémiával, ahol megalapította az eugenikai osztályt. Kolcov társasága rövidesen száznál is több tagot számlált, és helyi kirendeltségeket nyitott számos orosz nagyvárosban, köztük Leningrádban, Szaratovban és Ogyesszában. 1922-ben beindult a Ruszkij Evgenyicseszkij Zsurnal, amely a harmincas évekig átlag háromszor jelent meg évente, és témaválasztéka minden tekintetben a nyugati eugenika tematikáját tükrözte: demográfia, bûnözés, mendelizmus, sterilizáció, elme- és idegbetegségek (skizofrénia, mániákus depresszió), epilepszia, alkoholizmus, szifilisz és erőszakra való hajlam örökölhetőségének vizsgálata, statisztikai és antropometrikus vizsgálatok gyakorlati megszervezése stb. Kolcov képviselte társaságát a Nemzetközi Eugenikai Bizottságban is, amelynek a Szovjetunió 1922-ben teljes jogú tagjává vált. Két évvel később a szovjet delegáció részt vett a milánói Nemzetközi Eugenikai Kongresszuson, amely a fasiszta rezsim patronálásával zajlott. „Az eugenizmus előtt egy olyan magas ideál lebeg, amely értelmet ad az életnek, és igazolja az áldozatokat: több nemzedék tudatos munkáján keresztül egy felsőbbrendû típusú emberi lény létrehozása, aki uralja a természetet és életet alkot”, írta Kolcov az iszlám és a szocializmus összehasonlító elemzését tartalmazó tanulmányában. T. I. Ludin azt írta Az eugenizmus címmel 1924-ben publikált mûvének bevezetőjében, hogy az új diszciplína a humángenetikát, a szociálantropológiát, a politikai demográfiát, a patológiai analízist és a társadalmi vagy faji higiéniát fogja össze „a társadalmi típusok biológiájának megalapítása” céljából. Oroszországban azonban az eugenika prófétái gyorsan „liberálisokra” és „bolsevikokra” oszlottak, és mellesleg opportunistákra, mint Kolcov (aki nem habozott cikkeket írni a párttagok magasabb intelligenciájáról és annak az utódaik számára történő átadásának szükségességéről), valamint független tudósokra, mint Filipcsenko, akit először 1926-ban távolítottak el az eugenista mozgalomból, amikor a régi rendszer „burzsoá elitjeinek” a genealógiáját tanulmányozta. A húszas évek közepén marxista tudósok egy új nemzedéke (Volockoj, Szerebrovszkij stb.) szállja meg az eugenikát, hogy tisztán „bolsevik tudománnyá” változtassa azt, vagyis a darwinizmus materialista, experimentális és tudományos bázisán megszabadítsa az idealizmus maradványaitól. Három pont volt akkoriban a napirenden: a sterilizáció, a higiéniai körülmények javítása és a „hatékony munkateljesítményt nyújtó” egyének szaporodóképességének növelése. 1923-ban Volockoj könyvet jelentetett meg a faj vitális erőinek megerősítéséről (Podnyatyje zsiznennyik szil raszi), amelyben arra hívta fel Szovjet-Oroszországot, hogy sürgősen vezessen be egy sterilizációs programot. Javaslata kiváltotta a Leningrádban Filipcsenko köré tömörült liberálisok ellenvetéseit, de végül is nem morális, hanem demográfiai érvek késztették a hatóságokat a javaslat elvetésére: 1917 és 1930 között Moszkva lakossága negyven, Petrográdé pedig hetven százalékkal csökkent! A legtöbb szovjet tartományban a halálozási ráta felülmúlta a születési rátát, tehát szó sem lehetett negatív eugenikai intézkedések bevezetéséről. A szovjet eugenista program második pontjaként a higiéniai körülmények javítása viszont kedvező visszhangot keltett, annál is inkább, mert sok marxista kutató a neolamarcki (vagyis a neodarwinizmussal vagy weismannizmussal szemben a szerzett tulajdonságok örökölhetőségét hirdető) irányzat híve volt. Akkoriban nagyon divatosnak számított Paul Kammerer bécsi biológus, aki legalább olyan meggyőződéses eugenista volt, mint amennyire neolamarckiánus, és nemcsak Volockoj második, Osztályérdek és modern eugenizmus c. könyvét inspirálta, hanem sok más tudósét és orvosét is, mint például Alekszander Szerebrovszkijét, aki a Marxista Biológusok Társaságának 1926-os beszámolójában azt írta, hogy „minden osztálynak meg kell teremtenie a saját eugenizmusát”. E célból Szolomon Levittel együtt 1929-ben felállította az Egészségügyi és Humánöröklődési Irodát, majd az Antropogenetika és eugenizmus a szocialista társadalomban címû programadó cikkében megígérte, hogy a legjobb élelmiszerek kiválogatásával annyira feljavítja a népesség egészségét, hogy az ötéves tervet két és fél év alatt meg lehet valósítani. Persze nemcsak a népélelmezés javításáról volt szó, hanem arról is, hogy a nép kiérdemelje a jobb táplálékot. Ezért Szerebrovszkij nem kevesebbet javasolt, mint egy spermabank létrehozását és egy széles körû inszeminációs politika beindítását, mert érvelése szerint „egy tehetséges és hatékony termelőnek akár ezer gyereke is lehet (…), és ilyen körülmények között az emberi kiválasztódás előre fog ugrani”. A szovjet kutatók tehát már Hitler előtt tíz évvel egy bolsevik születési politika megtervezésén agyaltak – a szocializmus anyaországának legnagyobb dicsőségére! Az eugenista program azonban beleütközött az ötödik ötéves tervbe (1929-1932), amely a rezsim Sztálin általi kézbevételét jelölte. Ebben a korszakban kezdődött az ország iparosítása, a koncepciós politikai perek „főpróbája”, a szervezett éhínség és témánkat illetően a tudomány gleichschaltolása, valamint a „burzsoá” tudósok leleplezése. Az Orosz Eugenikai Társaságot 1930-ban feloszlatták, Filipcsenkót pedig minden posztjáról eltávolították. Az eugenistákat akkoriban a „biologizáció” (biologizirovaty) bûnével vádolták meg, amely a sztálini zsargonban a „mensevik idealizmus” súlyosabb formájának számított. Az 1931-es Szovjet Nagyenciklopédiában az eugenizmust „fasisztagyanús burzsoá tudományként” határozták meg, ami azonban távolról sem jelentette a végleges eltûnését. 1928-ban Kolcov megalakította új társaságát a faji patológiák és a betegségek földrajzi megoszlásának tanulmányozására, olyan fiatal kutatók bevonásával, mint Abriszokov, Averbakh, Bunyak, Davidenkov, Setverikov stb. Nem tudni, hogy a társaságát feloszlatta-e Sztálin, mindenesetre a harmincas évek elején eltûnt a színről és átadta helyét a Faji Kutatások Laboratóriumának, amelyet 1931-ben alapítottak Moszkvában. Ez az intézmény több közös kutatási programot is beindított német kutatók bevonásával, akik a Transzkaukázusba telepítik stábjaikat. Jellemző, hogy 1933 márciusában a hitleri rezsim továbbra is engedélyezi a német-orosz együttmûködést, amelyhez a szovjet illetékesek is hozzájárulnak, úgyhogy a németek majd csak 1938-ban hívják haza kutatóikat. A szovjetek által a faji kérdések iránt mutatott érdeklődés egyáltalán nem volt új keletû: Kolcov kísérleti biológiai intézetének eugenikai részlege a ’20-as években rasziológiai tanulmányokat tett közzé a szlávok és finnek kereszteződéséről, a zsidó antropológiai típusról és a fajazonosítás általános kritériumairól. Kolcov kutatásainak egy részéről a híres amerikai Science magazin 1924. június 6-i számában is beszámolt, amelyek rendszeresen kedvező visszhangra találtak az angol-amerikai Eugenical News címû szaklap részéről. A fajkutatás területén mutatott német- orosz szövetségen túl a szovjet eugenika túlélte a sztálini reformokat, egyszerûen csak nevet váltott, és „orvosi genetika” lett belőle. Kolcov és Szerebrovszkij egykori tanítványa, P. F. Robickij 1928-ban jelentette meg a szovjet eugenika klasszikus mûvét, Lehet-e javítani az emberi fajt? címmel. Az 1934-es második kiadásához csatolt, Az emberre alkalmazott genetika és burzsoá perverziója címû új fejezetben átvette mesterei programját, és csak kisebb hiányosságaikat bírálta meg. Szerebrovszkij és Levit mint fegyelmezett párttagok ugyanakkor felajánlották szolgálataikat a tudomány „bolsevizálásához”. Az akkoriban az Austini Egyetemen (Texas) oktató Hermann J. Müller, valamint S. N. Davidenkov, V. V. Bunyak és A. G. Andresz társaságában Levit 1935 márciusában beindítja az orvosgenetikai kutatásokra szakosodott Makszim Gorkij Intézetet, amely a korai eugenika tevékenységét (statisztikák, ikervizsgálatok, az örökletes fogyatékosságok domináns vagy recesszív jellegzetességeinek tanulmányozása) folytatva olyan antifasiszta és borzsoáellenes retorikát fejtett ki, amely mentesítette azt a rezsim ideológusainak kritikájától. Müller azonban türelmetlenkedett és nehezen viselte el, hogy a világszocializmus világítótornya lemarad az eugenikus törvénykezés terén. Az Out of the Night: A Biologist’s View of the Future (Ki az éjszakából: Hogyan látja egy biológus a jövőt?, Vanguard Press, N. Y. 1936) c. könyvében írja: „Egy vagy talán két évszázad múlva lehetővé fog válni, hogy az emberek többsége ugyanolyan született képességeket mutasson fel, mint Lenin, Newton, Leonardo da Vinci, Pasteur, Beethoven, Omar Khayyám, Puskin, Szun Jat Szen, Marx”. Elküldte hát a könyvet Sztálinnak, egy levél kíséretében, amelyben azt magyarázta, hogy az inszeminációs technikák lehetővé teszik a „felsőbbrendû egyének” ötvenezerszeres sokszorosítását, hozzátéve: „Húsz év múlva (…), ha még létezik határainkon a kapitalizmus, ifjú kádereink vitális egészsége, amelyet már megerősítettek a társadalmi és környezeti reformok, de amelyet még erősebbé tesz a genetika, mindenképpen számunkra fogják biztosítani az előnyt”. Levelét azonban rosszul fogadták az illetékes helyen. A szovjet hatóságok már azt is rossz szemmel nézték, hogy Müller Moszkvába szándékozott összehívni egy nemzetközi genetikus kongresszust, és egzaltált szövege nem javított a helyzeten. Molotov tehát elhatározta a mozgalom újbóli megtörését. 1936. november 13-án Ernst Kolman nyilvános konferenciát szervezett a náci doktrínák (!) hívének kikiáltott (zsidó származású) Szolomon Levit leleplezésére. A tribünön ott ült Liszenko is, aki akkoriban már javában arra készült, hogy a szovjet genetikát a neolamarckista aberrációba taszítsa. Az utóbb Huxley által „tudományos szempontból analfabétának”, Monod által pedig „autodidakta és fanatikus sarlatánnak” minősített Trofim Liszenko ukrán agronómus (később a Mezőgazdasági Tudományok Lenin Akadémiájának elnöke, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja, majd a moszkvai Genetikai Intézet háromszoros Sztálin-díjas elnöke) munkássága során arra a következtetésre jutott, hogy a genetika általános törvényszerûségei egyáltalán nem erősítik meg azt a marxista teóriát, miszerint a környezet hatására az egyén tetszés szerint alakítható, és ezzel súlyos csapást mérnek a kommunista „új ember” kitenyészthetőségének elvére éppúgy, mint a megváltozhatatlan struktúrák (adott esetben az örökletes emberi génkészlet) létezését eleve elutasító dialektikus materializmusra. Ezen ne múljék: ha a tudomány ellentmond a dogmának, meg kell tagadni a tudományt! Így aztán a micsurini „növénykeresztezés” gyakorlatán alapuló liszenkóizmus elvetette a kromoszómákban lokalizált genetikai állomány létezését, tagadta az öröklődés anyagi hordozóinak számító gének hatását, az emberek közötti különbözőségeket pedig teljes egészében a környezet (oktatás, társadalmi miliő, klíma stb.) rovására írta (a szerzett tulajdonságok átörökíthetőségére vonatkozó óhéber illúziókat tudományos mezbe öltöztető lamarcki tézisek nyomán). A dolgok felgyorsultak, amikor Liszenko és Tudományos Akadémia-beli szövetségesei elhatározták, hogy az eugenikát érvként fogják felhasználni konkurenseik szakmai diszkvalifikálása végett. 1937 márciusában Müllernek sürgősen el kellett hagynia a Szovjetuniót a Nemzetközi Brigádok speciális konvojának segítségével. Távozása másnapján Agolt, kedvenc egyetemista tanítványát likvidálták, és fordítójának is ugyanez lett a sorsa. Húszéves kommunista elvhûségére való tekintettel Levit egy időre elkerülte a kivégző osztagot, de csak 1938 májusáig, amikor az ő sorsa is beteljesedett. Kolcov marginalizálódott, és 1940 decemberében szívinfarktus végzett vele. Felesége kevéssel utóbb öngyilkos lett. Azokat a kutatókat, akik részt vettek az eugenikai vagy orvosgenetikai kutatásokban, kivétel nélkül üldözték, főleg ha nem voltak hajlandóak behódolni a liszenkói dogmáknak. A világszerte ismert és elismert botanikust, Nyikoláj Vavilovot, Liszenko elődjét hivatali posztján a „nép ellenségének” nyilvánították, és a Gulágra deportálták, ahol 1943 januárjában belehalt a megpróbáltatásokba. Ugyanerre a sorsra jutottak a vele egy platformon lévő tudóskollégái: Karpesenko és Levickij a börtönben halt meg, Medvegyev, Kerkisz és Prokofjeva-Belgovszkaja elvesztette állását. A szovjet tudomány számára azonban a legrosszabb még csak ezután következett, az 1948 és 1952 közötti nagy tisztogatások korszakával. Ez azonban már egy másik történet.