Korszakváltás – egy történész feljegyzései

Az ez évi választások korszakot zártak. A rendszerváltással kibomló reménynek egyszer s mindenkorra vége. Vége a polgárosodási illúzióknak, s a csekély többséget szerző szocialista választók fejébe most saját pártjuk fogja beleverni a keserédes tanulságot, hogy a kádárizmus még varázsütésre sem alakulhat át jóléti állammá. Tölgyessy Péter szerencsétlen írása a Magyar Nemzetben vitairatok tucatjait váltotta ki, de a legelemibb tisztességérzet is azt súgja, hogy az effajta feltárulkozó őszinteség nem tartozik idegenekre. Mert a kötelékeit saját pártjától is eloldó gyurcsányi kormányzat emberei idegenek, ahogy azok voltak a Bach-éra vagy a 19-es kommün elkötelezettjei is. Vagy – ha a választók akaratának kivívását tekintjük – a realisták.

Szomorú realizmus: egzisztenciájukban független állampolgárok nélkül nem lehet jogállamiságot teremteni, mondta még 1990-ben az orosz átalakulás gondjain töprengő Szolzsenyicin. Mi az azóta eltelt félnemzedéknyi időben virtuálisan Európa peremére, a moszkvai sztyeppe határába kerültünk. Lezüllött és a realizmusban elbutult választó tömegek néznek farkasszemet a polgári oldallal, s mögöttük ott magaslik a média szocializmusból örökölt „közjogi” fölényével. (Igazi moszkvai stílusú bankárper helyett a móri bankrablás perét kaptuk meg, amelynek bizonyítékain a sittesek csak elnézően mosolyognak.) Ha igaz a derék Végh Antal még a kádári időkben, a mexikói focivereség után megfogalmazott tétele, miszerint a magyar labdarugás feltámasztásához krisztusi erő kellene, akkor most az kéne a magyar társadalom talpra állításához is. Tisztító erő híján igézetnek itt van a hipokrizis liberális rendje. Csak kevesen hallgatják Lovas Isván maró kommentárjait vagy jutnak hozzá az interneten a Fradi-szurkolók Széchenyi mondatait idéző transzparenseihez a rossz kormányzatról s még rosszabb alattvalóiról: a transzparenseket kifeszítő nézők népes sorával szemben rohamrendőrök állnak, de a tévé kamerája másfelé néz. A rendőrök – mint az Újpest zárómeccsén történt – már nem- csak szurkolókat, hanem újságírókat is vernek: talán az 1956-os évforduló tömegoszlató manővereit gyakorolják, Bush elnököt pedig jobban őrizték, mint egykor Brezsnyev elvtársat vagy az iráni sahot.

A Viszkis rabló balladájában – amelyet magyar segítőinek köszönhetően írt meg igen izgalmasan Julian Rubinstein – olvashatunk egy találó eszmefuttatást a velünk történtekről. Sokat elmond arról, hogy miképpen gondolkodik egy olyan ember, aki nem egy font húsért, hanem néhány font aranyért harcolt. „A 2001. szeptember 11-i terrortámadás (…) egy új kor hajnalát jelezte, ahol már nem a kommunizmus bukása okozta nyavalyákkal foglalkoznak… Az újraegyesült Európa földrajzi középpontjaként Magyarország az előtt a választás előtt állott, hogy a hivatalban lévő miniszterelnökre, Orbán Viktorra szavaz, vagy pedig az egykori kommunista ügynökre és bankárra, Medgyessy Péterre. A szavazók közt egyébként Ambrus Attila is ott volt, akinek még volt szavazati joga, mert az ügyét akkor még nem zárta le véglegesen a legfelsőbb bíróság. Még soha életében nem szavazott, és amikor szigorú védelem alatt a sátoraljaújhelyi (börtön) szavazóhelység(é)be szállították, fotósok és tévések hada fogadta. Miután hetekig tépelődött, végül ő is, a hajszálnyi többséghez hasonlóan, a szocialisták mellett döntött, akiket még mindig csak »komcsiknak« hívott. Ekkor történt az is, hogy a kőbányai Gyűjtőben elsöprő győzelmet aratott a szocialisták jelöltje: a börtönlakók – mintha csak snóbliztak volna – jól ráéreztek a korszellemre. (Hiszen a korszellembe belefér egy jókora bűnipari forradalom is – más forradalmak híján.)”

Csapó Endre Ausztráliából írja hiábavalónak tűnő esszéit, többek közt a magyar állam társadalom iránti hűtlenségéről. „A jelenlegi magyar állam bár nem azonos a Kádár-idők államával, de számos lényeges szerepben nem is ellentéte annak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy bármely állam kormányának hatalma csak része a valóságos hatalomnak. A legfőbbeket említve: mindennapi megnyilatkozó hatalmi tényező a média (…) és a gazdasági életet irányító bankrendszer. Ideális állapot, amikor a hatalmi tényezők szimbiózisban élnek, vagyis egy akaraton vannak. Magyarországon azonban olyan sajátos körülmények uralkodnak, hogy ez az »ideális« állapot az ország népére nézve valóságos tragédia.” S mivel az államból teljességgel hiányzik a polgáraihoz való hűség, az egészségügy átalakításával sokakat fog megszabadítani napi gondjaiktól, képletesen amolyan hétköznapi, szociális Auschwitzot teremtve számukra. A paraszt kihal, de utána hal a kádári nosztalgiákon élő proletár is, ám megmarad Bolgár György és a többi médiaguru naivitásig veszedelmes hallgatósága.

Nemrég a Nemzeti Színházban járva úgy éreztem, hogy a Mester és Margaréta rendezésében mintha a sztálini Moszkva és a pilátusi Jeruzsálem színein átütött volna a mai Pest ideges és kegyetlenségre hajló légköre is. Szíven ütött Bulgakov vésztjósló mondata: „A Földközi tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó elől eme gyűlölt várost…”

A Város most arra készül, hogy felszámolja az ezeréves megyerendszert is – mint a passzív ellenállás fészkét -, akárcsak trianoni szomszédaink, akik több mint nyolcvan éve a kezdetektől a mai napig átlag tízévenként igazítják át a belső közigazgatás határait: Masaryk elnök 1920-ban a megkapott magyar vármegyéket az úri reakció bástyáinak nevezte. A megye, a kisebbik haza feláldoztatik a balról jövő reformok oltárán.

A hatalmon lévők szemtelensége végtelen. Történelmi időket tekintve szinte csak tegnap mondta a pártinkvizítor Révai, hogy a metró azért nem épült meg, mert „itt még a talaj is ellenforradalmi”, törvényes politikai örökösei pedig 1990 után drágállották azt az orosz ajánlatot, hogy az államadósságukat a négyes metró megépítésével dolgozzák le. Csak a jól szétosztható nyugati hitelek zsongították el csípős megjegyzéseik pártállamban gyökeredző ideggócait. A hitel olcsóbb – csemcsegnek el kéjesen, s részvétüket fejezik ki az adófizetőknek. Már csak az kell, hogy Gyurcsány gerőernői mozdulattal azzal söpörje le az asztalról a magyar mezőgazdaság nehézségeit hangsúlyozó érveket, hogy az elkövetkezendő öt esztendőben terv szerint fog sütni a nap. Rettegnek Marxtól, a nevét szinte kiejteni is tilos, nem úgy, mint a nyugati szociáldemokratáknál. (A régi vicc jut eszembe erről, amikor Kohnt a pártszemináriumon megkérdezik, ismeri-e Marx, Engels tanait. – Tanait, a fűszerest még csak-csak, de a másik két zsidót nem.) Persze, kínos az osztályharc gondolata, meg 1968 Marcuséja is, aki az amerikai társadalomról, mint a látens fasizmus megtestesüléséről beszélt. A Hotel Meridienban senki sem szólta el magát: az amerikai elnök erkölcsi nagyságához a gyanú árnyéka sem férhetett. Azért a kisebbfajta hadsereggel érkező Bushon kiütött a létbe vetett ember szorongása, aki szabadságra ítéltetetett.

Fel- és megszabadulásainkkal sok a baj, nemegyszer komolyan és érző szavakkal kellett megemlékezni róluk. 1918-ban végre 400 év után megszabadultunk Ausztriától s egy csonka országgal fizettünk érte. 1945-ben felszabadultunk, lila felhőfodor lebegett a rombadőlt főváros fölött, s annyi háborús jóvátételt kellett fizetnünk, hogy majdnem beleroppantunk. Még visszatart az emlék, de a számítógép már magától írja, 1989-ben megint szuverének lettünk. A szuverenitásért aztán még több államadósságot kell fizetnünk – ez is állampárti örökség -, amely a nemzeti összterméknek még nagyobb hányadát teszi ki, mint annak idején a jóvátétel. Talán egyszer egy bölcsebb kormányzat alá kerülünk – talán nem. Vígasztalódhatunk a neves „politológus”, az USA első alelnökének és második elnökének a kormányzás művészetéről írott szavaival, aki szerint azt „alig gyakorolják jobban ma, mint három- vagy négyezer év előtt”. Most nálunk éppen Gyurcsány vált korszakot.