Hirdetés

– Egy kis feketelevest? – kínálta Szulejmán Szapolyait, amikor magukra maradtak a szultán sátrában. – Kedves fiam – mondta a nála hét évvel idősebb magyar királynak –, néha úgy érzem, vonakodsz teljes erődből és meggyőződésedből mellém állni, hogy a hitetlen nyugati gyaurokat a pokol fenekére küldhessük. Van bennetek, magyarokban valami ostoba ragaszkodás Rómához, pedig az ősötök, Attila is már velük kelt birokra. Ezektől nem számíthattok semmi jóra. El fogják venni a hazátokat, lenéznek, kizsigerelnek benneteket; a földetek kell nekik, a vizeitek, de leginkább a lelketek. Rátok fogják erőszakolni mindenféle kifacsart eszméiket. Nem hisznek majd a Teremtőben, pusztító ideológiákat terjesztenek tűzzel-vassal, no és mézesmadzaggal is. A vége úgyis csak dögvész, pusztulás, istentelenség. Nem lesz férfi és nő, apa és gyermek, jó és rossz, erkölcs, haza, hit… Semmi! Amit mi gondolunk a világról, sokkal közelebb áll ahhoz, amit ti gondoltok, mint amit a nyugat gondol…

– Nekünk meg kell Európát védenünk. Ez a küldetésünk, mint már Hunyadi is…

– Ugyan minek? Hogy majd egyszer legyen hová csatlakoznotok? Ahogyan Vajk akarta? – A szultán egy kézmozdulattal elhessentette ezeket az eszméket. – Tudod, mi jut erről eszembe? A gyönyörűséges Zulejka. Bárki boldogan elvette volna. De ő a szultán háremébe vágyakozott. Sok intrikát legyőzve, megalkudva, arcvonásain is igazítva, fájdalmas szőrtelenítések után elérte: bekerült a hárembe huszadik udvarhölgynek. Azóta ott várja, hogy a fényességes padisah olykor ránézzen. Így fog elfonnyadni.

– Mi a te javaslatod?

– Ha a jövőbe nézek, látok egy ruméliai kalifátust Tarik sziklájától az Alpok keleti karéjáig. Viszont számotokra maradhatna itt egy ilyen közép-európai izé…

– Apostoli unió?…

– Legyen!

– Hát… – vakarta a fejét Szapolyai –, délre az oszmán birodalom, nyugatra a kalifátus…

– De közötte ott az erős Magyarország.

– Most kérnék egy kis feketelevest… – sóhajtott Szapolyai.