Egy ország, amely nem is olyan régen világverő csapatot tudott kiállítani, most megaláztatásról megaláztatásra vergődik. Persze, mindenki örül a boszniai győzelemnek, de nem ez a valóság, hanem az, hogy klubcsapataink a nemzetközi színtéren még a szeptembert sem érték meg, a selejtezők előselejtezőiben elbuktak. A szurkolók mindig azt hiszik, hogy innen már nincs lejjebb, aztán mégis van. És nem elég, hogy a magyar futball súlyos beteg, még a diagnózist sem sikerült fölállítani. Hol van akkor a terápia? Pedig a dolog valószínûleg egyszerûbb – egyúttal súlyosabb -, mint az ember gondolná. Igazuk lehet azoknak, akik szerint a futball valójában az élet hû tükre és leképeződése. A pályán elszenvedett vereségek végtelen sora valójában csupán tünet, egy sokkal nagyobb szabású betegség tünete. Nem a magyar futball beteg. Hanem a magyar társadalom. És ennek a betegségnek a neve: félelem.

A civilizált embert alapvetően kétféle, egymásnak ellentmondó érzelem mozgatja: a szabadság és a biztonság iránti vágy. Egy egészséges társadalomban ez a kétféle érzés egyensúlyt talál az egyének és a közösségek lelkében egyaránt. Az emberek mernek szabadok lenni, mernek hinni magukban, a jövőjükben, a képességeikben, merik vállalni a véleményüket, mernek vállalkozni családalapításra, üzletre, önszerveződésre – mindezt anélkül, hogy oktalanul kockára tennék maguk és szeretteik biztonságát. A beteg társadalomban ez az egyensúly felborul. Az emberek rossz tapasztalataikra hagyatkozva elkezdenek félni. A szabadságtól, a bátorságtól, a jövőtől, saját véleményük kimondásától, a bármire való vállalkozástól és legfőképpen azoktól, akik mindezektől nem félnek, és akikről a félők azt feltételezik, hogy őket is magukkal rántják a bizonytalanságba. Csak baj ne legyen. Csak roszszabb ne jöjjön. Csak semmit ne tegyünk kockára. Húzzuk meg magunkat, járjunk a fal mellett, ne nézzünk az erősek szemébe. Moldova Györgynek egyvalamiben valószínûleg igaza van: Kádár János a huszadik század legnagyobb hatású magyar politikusa. Képes volt arra, amire előtte egy egész évezred kevésnek bizonyult: megtörte a magyarság gerincét. Tatár, török, német nem tudta letörni a magyarság szabadság utáni vágyát. Mi több, ez még Rákosi Mátyás időnként terrorba forduló diktatúrájának sem sikerült – ötven évvel ezelőtti elődeink a halállal is készek voltak szembenézni, ha a szabadság volt a tét. Kádár azonban röpke fél év alatt elvégezte a piszkos munkát: megalkuvásra kényszerítette az egész nemzetet. Tudjuk, maradtak sokan, akik nem kötötték meg ezt az alkut, boldogulásuk, egzisztenciájuk, akár életük árán sem – Nagy Imrét, az egykori kommunistát ez a meg nem alkuvás emelte a magyar történelem panteonjába, a szabadság többi mártírja közé. De ezeknek a bátraknak a számát Kádárnak – a megfélemlítés minden eszközét latba vetve – sikerült a kritikus tömeg alá szorítania. A nemzet döntő része belement az ördögi alkuba. Amely így szólt: hagyd békén a hatalmat, és akkor a hatalom is békén hagy téged. Ne szólj bele a nagyok dolgába, és akkor a nagyok sem szólnak a tiedbe. Ím itt egy vonal: ha átléped, tönkretesznek, megsemmisítenek. Ha nem léped át, elindulhatsz a gyarapodás útján. Hûtőszekrény, Trabant, hétvégi telek, NDK-utazás. Egyik oldalon a szovjet tankok lánctalpai, a rommá lőtt város, a Gulág, a kivégzések. A másikon szoba-konyhás biztonság, apró gyarapodás, szakszervezeti beutaló. „Nyugalom vagy felfordulás, békesség vagy békétlenség, világos és egyértelmû, ez immáron az október 1-jei önkormányzati választás tétje” – mondja az MSZP elnöke. Igen, pontosan itt vagyunk, a mában, itt Kádár örököseinek önleleplező kampányszövege. Ez az 1957-es Kádár János hangja, ezek az ő szavai. Bő négy évvel ezelőtt az MSZP pontosan ezzel nyerte-lopta el a győzelmet az országgyûlési választásokon. Az emberek félelmeit keltve fel. Tudva jól, hogy a magyar társadalom még mindig nem szabadult fel a kádári lidércnyomás alól. Az emberek többsége még mindig fél, még mindig retteg azoktól, akikről feltételezi, hogy kicsiny egzisztenciáját – panellakását, rosszul fizetett állását, részletre vett kocsiját – kockára tehetik. Nem, ezek az emberek már régen nem hisznek a szocialista pártnak. De azt elhiszik, hogy a jobboldal nagyobb kockázat, mint a régi elvtársak kormányzata. Még mindig nem akarják felmondani a kádári alkut. Még mindig meg vannak győződve róla, hogy kis népnek kicsik a lehetőségei, jobb nekünk, ha kiszolgáljuk a nagyhatalmak minden kívánságát, jobb, ha nekünk a nagyok dolgáról egyáltalán nincs is véleményünk, jobb nekünk, ha a határon kívül rekedt magyarokért nem vállalunk konfliktust a szomszéd országokkal, egyáltalán jobb nekünk, ha behúzzuk fülünket-farkunkat, hagyjuk nagyot rabolni a nagyokat, mert akkor ők is hagynak élni minket. Közbevetőleg: az is egy kádári hazugság, hogy kis ország, kis nép vagyunk. Aki előveszi a megfelelő adattárakat, pontosan láthatja, hogy Magyarország még így, megcsonkítva is éppen közepes méretû, lakossága is éppen közepes, kereken száz országban élnek többen, százban kevesebben. Amúgy meg mi köze egy ország nagyságának a bátorságához? Dánia, Svájc, Ausztria, Belgium vagy Izrael vajon fal mellett járó országok? A kádári alkunak volt még egy tragikus következménye: Magyarországon meghonosodott a hazugság kultúrája. „Éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!” – Soha nem volt szovjet-magyar barátság. A lakosság döntő hányada egyenesen utálta a szovjet rendszert. De részt vett a hazugság rituáléin, a vállalati ünnepségeken, évnyitókon, avatásokon. „Minden hatalom a dolgozó népé!” – A dolgozó népnek semmi hatalma sem volt, és ezt mindenki pontosan tudta. De az emberek elmentek május elsején felvonulni, és integettek az emelvényen állóknak, akik minden hatalmat a saját kezükben összpontosítottak. Kádár tudta, hogy hazudik – míg szenilis korára el nem hitette magával az ellenkezőjét -, sőt még azt is tudta, hogy tudják, hogy hazudik. Ennek azonban nem volt jelentősége. A hazugságnak az élet természetes részévé kellett válnia. A hazugság civilizációját kellett létrehozni, ahol az emberek döntő hányadának meg sem fordul a fejében, hogy kimondja azt, amit gondol. Az első titkártól az utolsó éjjeliőrig mindenkinek el kellett fogadnia ezt a játékszabályt. Az emberek nem azért léptek be a pártba, mert hittek az eszmében (leszámítva néhány nagyon buta embert), hanem mert előmenetelükhöz vagy állásuk megtartásához szükségük volt a párttagkönyvre. De azért elmentek a rituális párttaggyûlésekre, ahol mindenki azt hazudta (tudván, hogy a másik tudja, hogy hazudik), hogy hisz az eszmében. Felnőtt úgy két generáció, hogy a hazugságot az élet szükségszerû velejárójának fogadta el. Eszköznek arra, hogy elkerülje a bajt. Személy szerint ő is, meg az ország is. Mert különben megint jönnek az oroszok, megint szétlövik a városokat, megint elviszik a fiatalokat. A legutóbbi választásokat a baloldal egetverő hazugságokkal nyerte meg. Egészséges lelkû országban az ilyenbe egy hónap alatt belebuktak volna. Magyarország azonban a zsigereiben hordja a hazugság kultúráját. Az emberek nagyobbik fele számára a politikai hazugság nem egyszerûen bocsánatos bûn, hanem a túlélés leghatékonyabb eszköze. Elvégre: „Mondj igazat, és betörik a fejed.” Amikor a szocialisták azt követelik, hogy Orbán Viktor hívja vissza az „utcai harcosokat”, pontosan tudják, hogy hazudnak, Orbán Viktornak a Gyurcsány elleni tiltakozásokhoz szervezetileg semmi köze. Azt is tudják, hogy Orbán is tudja ezt, sőt minden gondolkodni képes ember. De ennek nincs jelentősége. „Éljen a szovjet-magyar barátság!”, „Orbán hívja vissza a csapatait!” – ez is, az is hazugság, de ez is, az is szolgál. Vigyázz, kisember, mert rád hengeredik a történelem. Hazudj velünk, és akkor elhárítjuk a fejed fölül a veszedelmet. Ezért van ez a hatalmasra duzzasztott CD-ügy is, az ismeretlen fenyegetővel, aki „lángba borítaná Budapestet”. Az egész feltehetően közönséges hamisítvány, de ha nem az, annak sincs semmi jelentősége. A Kádár örökségét ápoló baloldal ennek segítségével megint a falra festheti a félelem ördögét, erősen bízva benne, hogy lejön onnan, és nekik szolgál. Nem baj, ha hazudunk, nem baj, ha csalunk, nem baj, ha tönkretesszük a jövőt – csak féljenek az emberek, és akkor megint ránk szavaznak. És lehet, hogy tényleg ezt fogják tenni. Aki a közeljövőben feltörő forradalmat – mégoly békéset is – vizionál Magyarországon, sürgősen tegyen le róla. Magyarország nagyobbik fele még mindig nem szabad emberekből áll. Bibó István mondta, hogy demokratának lenni annyit tesz: nem félni. Magyarország lakosainak fele még nem demokrata. Mert fél. A sípolóktól, dobolóktól, a véleményüket vállalni merőktől, a határokon kívüli magyarokért kiállóktól, a nagyot álmodni merészkedőktől, a magukban hivőktől, a kockázatokat is vállalóktól. Petőfit ma sem választanák meg képviselőnek. Mert mi lesz, ha a végén forradalmat csinál? Az MSZP – oldalán a korábbi elveit eláruló, a szabadságtól fényévekre távolodó SZDSZ-szel – mindent meg is tesz azért, hogy ez így maradjon. Hogy az emberek féljenek. Ez az ő csodafegyverük, ez az adu ász a kampányaikban immár öt éve – hogy Kádár megtört gerincû népe mindent eltûr nekik, a hazugságaikat, a pénzhajhászásukat, a hatalmi dölyfüket, a hozzá nem értésüket, az önzésüket, csak cserébe megkaphassa a biztonság illúzióját. Miért beteg a magyar futball? Mert mélyen bele van szervesülve az is a hazugság, a meghunyászkodás, az önbizalom-nélküliség, a kockáztatni nem merés, a „biztonsági játék” kultúrájába. Ismételjük: Rákosi uralma alatt a magyarság lélekereje még nem tört meg – éppen elég bizonysága ennek a forradalom -, amihez hozzájárult a diktatúra korlátlan eszköztára a jutalmazásra és büntetésre. Ebből még ki tudott nőni egy nagy csapat. De van másik megoldás is: a szabad szellemû ország. Amely hisz önmagában, amely mer nagyra törni, amely hisz a jövőjében és bízik a saját erejében. Mint a horvátok vagy a csehek – hogy ne a régi nagy futballhatalmakkal példálózzunk. Lesz még egyszer újra jó magyar futball. Biztos jeleként annak, hogy Magyarország megindult a gyógyulás felé. Hogy kezd megtanulni nem félni. Október elsején újra diagnózist állítunk fel magunkról. Kiderül, Kádár népe vagyunk-e még, vagy lassan képesek leszünk lerázni magunkról a szörnyeteg múltat.

* * *

Már nyomdába indult a fenti cikk, amikor Magyarországot szíven ütötték egy hihetetlen politikai játszma rázuhogó hírei. Az ámuló országlakosok előtt vasárnap este kibontakozott a hazugság kultúrájának párját ritkító produktuma, eddig soha nem látott ál-önleleplezés, hazugság-tornamutatvány, ország-zsonglőrködés. Elsőre azt hittük, hogy váratlanul a politika sötét bugyraira villant az igazság reflektorfénye. Hogy a hazugságok hátán hatalomba lovagoló miniszterelnök lelepleződött. Hogy ezzel neki vége. Ha ilyen kerülő úton is, de győzött az igazság. Aztán lassan egyre gyanúsabb lett ez az egész elképesztő színjáték. Egyre több részlet nem stimmelt. Hogy került a Magyar Rádió honlapjára ez a hangfelvétel? Miért nem kérdezték meg előtte Gyurcsányt, hogy valóban tőle van-e? Elfelejtették? Nem tartották fontosnak, hogy egy ekkora horderejû szöveg hitelességét ellenőrizzék? Fél órával a botrány kirobbanása után a vidéken kampányoló miniszterelnök hogyan vállalhatta a szöveget, ha nem is hallotta? Honnan tudta, hogy nem hamisítvány, torzítás, csalás? Hogyan tudott ilyen szavakészen riposztozni? A botrány kirobbanása után honnan húzta elő a teljes beszédet, és tette fel az internetre? Honnan tudta, hogy éppen most, a botrány másnapján kell a Népszabadságban egész oldalas cikket közölnie? Telnek az órák, és a trágár önleleplezésből kezd az kikerekedni, hogy a miniszterelnök valójában egy hős, egy Szent György, aki májusban ledöfte a hazugság sárkányát. Hogy ő már akkor megmondta. Mint a kígyó a bőrét, úgy dobja le magáról a múlt hazugságait (amelyek a hatalomba segítették), és most szemrebbenés nélkül zeng dicshimnuszt önmagáról. Nekem volt bátorságom bevallani a múltat – hirdeti büszkén. Én szakítottam a hazugsággal – döngeti a mellét. És közben éppen átverni próbálja az egész országot. Hogy ez a hangfelvétel csak úgy kijött, mit sem tud róla. Hogy ha hazudott is, csak a jó célért tette. És hogy igazából mások hazudtak. Már megint ugyanaz a szemfényvesztés. Duma, duma, duma – „meg lehet magyarázni”. A hûséges médiahad alázatosan sertepertél körülötte, hiszen „fölkészítette a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit”. Házal mûsorról mûsorra, és pirulás nélkül dicséri önmagát. Csatlósai meg dicsérik őt. A köztársasági elnök pontosan fogalmaz: Gyurcsány Ferenc morális válságba sodorta az országot. Ilyen messze eddig Magyarországon még senki sem ment, a húrt ennyire még senki sem feszítette meg. Ez a vakmerőség már az őrültséggel határos. Úgy fest, Magyarország próbatétel elé került. Nem a sokat emlegetett politikai elit, nem egyik vagy másik párt, hanem az egész ország. Ha ezt is lehet, akkor mindent lehet. Akkor Kádár János még ötven évig itt marad közöttünk. Pedig nagyon ideje volna már végképp eltemetni.