A hunok nagy királya hatalmas fa trónusán ült, és a kém jelentését hallgatta. A legutolsó megjegyzést azonban nem tudta szó nélkül hagyni.

– Jól értem? A hajdan egyszerűségre törekvő, dolgos és férfias rómaiakat nem érdekli más, csak az élvezetek hajszolása?

A kém buzgón bólogatott.

– Önhittek, lusták, kizárólag az anyagi javak és a kényelem számít nekik. Ha szóba hoztam valami erkölcsi kérdést, magasztos elvet, kikacagtak.

– Hát nem félnek az Istentől?

– Nem törődnek semmivel. Elhanyagolják a családjukat, összeáll férfi a férfival, nő a nővel, és még büszkélkednek is vele.

– Az nem lehet!

– Rabszolgákat tartanak! Egyik ember a másikat megalázza. Néhányan pimasz jólétben élnek, esztelenül szórják a pénzt, felélnék a Földet egyszer, kétszer, százszor, amíg mások nyomorognak. Közben pedig minket neveznek barbárnak, primitívnek. Ők akarnak bennünket tanítani. Noha igazából csak a földünkre fáj a foguk, hogy azt is ostoba költekezésük szolgálatába állítsák.

– Megérett ez a világ a pusztulásra – jelentette ki Attila, s keze ökölbe szorult.

A táltos, aki végighallgatta a beszámolót, két karját az ég felé emelte.

– Ez a bűnös Nyugat önmaga mocskába fullad – kántálta. – Vissza kell metszeni a beteg növényt, hogy a gyökeréről új, egészséges hajtásokat neveljen.

Attila kirántotta a kardját.

– Vissza bizony, különben a járvány felemészt mindannyiunkat.

A táltos kiterjesztett karjait a király feje fölé tartotta.

– Te vagy, uram, az Isten ostora. Téged küldött a Mindenható, hogy lesújts az álnokokra, képmutatókra, istentelenekre, nagyképűekre, tolvajokra és gyilkosokra. Lehet, hogy a Nyugat ezért gyűlölni fog téged. Lehet, hogy hazugságokat terjeszt rólad, veled rémisztgeti a kisgyermekeket. Pedig a jövőre nem mi jelentjük a veszélyt.

– Mit tanácsolsz tehát?

– Tedd, amit a szíved parancsol! Legyél a kéz, ami büntet és áld! Róma így is, úgy is pusztulni fog. Legalább mi ne pusztuljunk vele együtt.