Ha győz az ellenzék, káosz lesz és felfordulás 1.

Ez a történet persze nem ott kezdődik, hogy Kis János filozófus (a Lukács-óvoda neveltje, aki a marxizmus hívéből a marxizmus kritikusává vált, és a rendszerváltás idején a demokratikusnak nevezett ellenzék, majd hosszú ideig az SZDSZ vezéralakja volt) 2021 májusában Ha győz az ellenzék… címmel vágyvezérelt cikket írt a HVG-be.

Írásában – más, hasonló tartalmú cikkekre is hivatkozva – programot is adott arra az esetre, ha az egyesült mai ellenzék a 2022-es választásokon csak egyszerű többséget szerezne az Ország­gyűlésben. Ezen gondolatkísérlet ihlette jelen írást, tekintettel arra, hogy egyes, az ellenzéki térfél szellemi holdudvarához köthető „szakértők”, megmondóemberek, obsitos közszolgák, ilyen-olyan jelöltek egyre bátrabban és egyre büszkébben a Baradlayné által vizionált és a mottóban idézett sorsot szánják közjogi méltóságoknak és más, a rendszer reprezentánsainak kikiáltott, ismert vagy közelebbről meg nem nevezett személyeknek. (A lista még nyitott…) Erre is rálicitálva, de ezzel összefüggésben, közülük többen írásos megnyilatkozásaikban is hangot adnak azon tervüknek, amelyet az alkotmányos rend és – tágabb értelemben – a jogállam felszámolására szövögetnek. Úgy tűnik, hogy forradalmi hevületükben egyre kevésbé bíbelődnek egyetemi tanulmányaik alkotmányjogi alapvetéseivel, a tartalmi értelemben kiszélesedett emberi jogok mindenkit – így a politikai ellenfelet is – megillető természetével, illetve esetenként képviselői esküjükkel vagy más úri huncutsággal.

Ez a történet inkább valahonnan onnan indul, amikor még nem politikusok és/vagy soha meg nem választott modern birodalmi szervek, esetleg politikai babérokra törő „független” gondolkodók próbálták beleverni a jogkereső közönség fejébe, mit is jelent a jogállam – természetesen az ő értelmezésük szerint. A kifejezés, amelyet – „rule of law” formában – először az orvosi végzettséggel rendelkező Philemon Holland nevű angol úriember használt (Liviust fordítva) 1600-ban (!), szép ívet futott be az évszázadok során. Mindeközben, miként Varga Zs. András, a Kúria jelenlegi elnöke még alkotmánybíró korában írt művében (Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég, 2015.) kifejtette, az eszményből sok tekintetben bálvány lett. Én azt mondom, ennél is rosszabb a helyzet: a jogállamra, joguralomra történő hivatkozás avatatlan kezekben bunkósbottá vált.

A fogalom genezise

A jogállam fogalma és annak tartalma mindig is flexibilis volt történelmi fejlődésének idején. Az volt, és az is maradt. Globálisan egyelőre senki sem tarthat igényt arra, hogy felkent értelmezője legyen. Különösen nem politikai testületek. De erről majd később.

A teljesség igénye nélkül felelevenítek néhány fogalmilag is értékelhető megfogalmazást, amelyekből kitűnik, hogy ez a flexibilitás szinte veleszületett jellemzője a jogállamiság modern megfogalmazásához vezető hosszú történeti időszaknak. Az ókor idejéből – előzményként – talán a legkényesebb ízlésnek is megfelel Platón, akinél markánsan jelenik meg az a gondolat, hogy az állam csak erős törvényekkel tud fennmaradni, és az erőtlen törvények az állam összeomlásához vezetnek. Platón azonban korábban még akként vélekedett, hogy egy rendkívüli képességű államférfi az állam érdekében és saját meggyőződésére hallgatva áthághatja a törvényeket. E vélekedés a Törvények című művének megjelenésére annyit változott, hogy a nagy gondolkodó – mivel nem ismert a platóni mércét megütő rendkívüli képességekkel rendelkező államférfit – az elérhető legjobb állapotként a törvények uralmát jelölte meg. E megközelítésnek minden „gyermekbetegsége” ellenére a joguralom igénye a differentia specifica, amely napjainkban is megengedi a Platónra hivatkozást.

A sort folytathatnánk más ókori művekkel, pl. Arisztotelész Politikájával és azzal az alapgondolatával, miszerint ha „a kormány nincs a törvényekben, akkor nincs szabad állam, mert a törvénynek mindenek felett kell állnia”. Az ókor e tekintetben is megnyilvánuló szellemtörténeti megkerülhetetlenségéről tanúskodik Holland előbb említett Livius-fordítása is, de talán elnézik nekem, ha itt és most csak utalok e szerzők XVII. századi újrafelfedezésére a jogállam elméleti megalapozásának újkori időszakában. Persze ez sem történt közvetlen előzmények nélkül, hiszen már a középkorban megjelenik a jog uralma iránti törekvés, mint pl. a lex facit regem (a törvény tesz királlyá) elve mint a királyi túlhatalom törvényes kontrolljának eszköze.

Bírói jogállam

Visszatérve a jogállam elméleti forrásvidékeire, a polgári fejlődés e téren is újat hozott. A korabeli Európa vezető hatalmai különböző irányokból érkeztek el – szinte ugyanoda. Most sem hely, sem lehetőség nincs a rule of law (Albert Venn Dicey), illetve a német Rechts­staat (Robert Mohl) vagy a francia konstitucionalizmus (Montesquieu, Constant) közötti különbségek részletes kifejtésére. Azt azonban tényszerűen rögzíteni kell, hogy csak az elnagyolt és főként a politika világából érkezőktől származó megközelítések veszik ezeket a fogalmakat teljességgel egy kalap alá. E fogalmak ráadásul magukon hordozzák a kontinentális és az angolszász (common law) mint elkülönült jogrendszerek között húzódó törésvonal következményeit is. Az eltérések érzékeltetésére álljon itt két példa: a kontinens meghatározó tudósai az államhatalmi ágak szétválasztása mellett törtek lándzsát, és fontos feltételként fogalmazták meg, hogy az állam az értelem által vezettessék, és ez tulajdonképpen elegendő garancia a törvény előtti egyenlőség megvalósulására, a szabadságjogok kiteljesedésére. Ezen túlmenően, francia földön a konstitucionalizmus a hatalommegosztás mellett a közhatalom alkotmány általi korlátozását tekintette a legfontosabb ismérvnek. (Emlékezzünk csak egyetemes jogtörténeti vizsgáink egyik rettegett tételére, az egymást követő francia alkotmányok szinte végeláthatatlan sorára!) Ugyanakkor a rule of law tana a jog végrehajtó hatalommal szembeni elsődlegességének hangsúlyozása mellett a rendes bíróságok szerepét emelte föl korábban nem látott szintre és hatáskörökre egészen odáig, hogy a (történeti) alkotmány is a bíróságok döntéseiben formálódott szokásokon keresztül alakult ki.

Napjainkban azt kell tapasztalnunk, hogy a hatalmi ágak klasszikus szereposztása gyökeresen megváltozott. A törvényhozás mint a népszuverenitás legfőbb letéteményese visszaszorulóban van. A parlamentek e meghatározó szerepének csökkenése a törvények betartását és betartatását is veszélyezteti. A XX. században a gyengülő, kiüresedő térbe eleinte benyomult a végrehajtó hatalom, és sok esetben a nemzeti parlamentek fölé nőtt, ha egyáltalán működött az adott időszakban parlament (lásd a múlt század diktatúráit). Ez sem tartott azonban örökké, és mivel a most már negyedik generációnál tartó, leginkább a bírósági ítéletek nyomán gombamód szaporodó emberi jogok garanciája csak a harmadik ág lehet, azaz a bíróságok, – egyes szerzők szerint – beköszöntött a bírói jogállam kora.

Ez a következtetés nyilván bírja a vitát, de annyi biztos, hogy a bíróságok működése, jogrendszerben betöltött helye, függetlensége újabb és újabb kérdéseket vet fel, és a válaszokkal még adós a szakma és a politika világa egyaránt. Ez abból is adódik, hogy az „igazság-szolgáltatás” maga is elvont fogalom. A bíróságok hozott anyagból dolgoznak, és különösen a polgári perekben kevés az esély arra, hogy a tényállás teljességét feltárva, köznapi vagy filozófiai értelemben igazságos ítélet szülessen. Hangsúlyozni szeretném, hogy erről legkevésbé a bírók, a bíróságok tehetnek, ugyanis az eljárási szabályok is nagyban hozzájárultak ehhez a paradigmaváltáshoz. (Ez persze nem menti fel a bíróságokat a felelősség alól az emberi jogi jogkiterjesztés extrém irányait illetően.) Kissé más a helyzet a common law országokban, ahol már régóta biztosítva van az állami szervek tevékenységének bírósági kontrollja.

Újragondolók

Új elem az elmúlt fél évszázadban üstökösként felemelkedő nemzetközi bíróságok aktív szerepvállalása. Ezen intézmények a nemzetközi közjogi egyezmények őreként lépnek fel az adott nemzetközi szervezet kebelében létrehozott – jobb híján bíróságnak hívott – ügydöntő alakulatként. Ezt a pozíciót felhasználva, e bíróságoknak megnyílt a lehetőségük arra, hogy akár évtizedekig működő és a gyakorlat által már értelmezettnek tekinthető alapdokumentumokat is áthangoljanak.

Így történhetett meg például, hogy az emberi jogok európai egyezménye (Róma, 1950.) a házasságkötés mindkét nemet egyenjogúan megillető szabadságára vonatkozó passzusa („12. CIKK Házasságkötéshez való jog. A házasságkötési korhatárt elért férfiaknak és nőknek joguk van a házasságkötésre és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint.”) – amelynek forrásvidéke, oka a házasságkötés terén korábban alávetett helyzetben lévő nők felemelése volt – Strasbourgban, az Európa Tanács (ET) Európai Emberi Jogi Bírósága előtt egyszer csak, mintegy varázsütésre, olyan értelmet nyert, hogy e szabadság két férfi vagy két nő egybekelésének jogát is magában foglalja.

Érdeklődéssel várhatjuk, hogy miként lesz majd ebbe beleérthető vagy ebből kiolvasztható más „szexuális kisebbségek” házasságkötéshez való joga. Az ET ráadásul különböző szakbizottságokat is működtet, amelyek akár a jogállamiság vagy a tagállam alkotmányos berendezkedése témájában is megfellebbezhetetlenül nyilvánulnak meg (lásd: velencei bizottság [VB] – European Commission for Democracy through Law). Az átértelmezés, újragondolás sajátosan mutatkozik meg az Európai Unió (EU) Luxem­bourg­ban székelő Bíróságának (EUB) és a nemzeti bíróságoknak a viszonyrendszerében is. Azt a vitát most félretéve, hogy az EU tulajdonképpen mi is, és hova tart (gazdasági közösségtől a szuperállamig), tény, hogy az EU-ban napjainkra alapvető rendezőelvként megvalósított közös szuverenitásgyakorlás sem éppen a nemzeti parlamentek malmára hajtja a vizet. És akkor még nem beszéltünk a ki tudja, hányadik hatalmi ágnak is nevezett – manapság inkább internacionalista/liberális túlsúlyú – nemzetközi sajtóról, illetve a zsoldban harcoló NGO-k (fedőnevükön civil szervezetek) szövevényes hálózatáról.

(Folytatjuk.)

A szerző alkotmányjogász.