Idézem Bencsik Andrást: „Trianonban nem maga a döntés volt tragikus, hanem az, ami megelőzte, és még inkább az, ami utána következett. Volt már olyan a történelemben, hogy erősebb hatalmak egy országot és annak népét igazságtalan és megalázó békére kényszerítették. Olyan is jócskán akadt, hogy egy ország népe hosszabb időre elveszítette függetlenségét, és egy mohó birodalom foglya lett. Olyanra azonban kevés példát tudunk, hogy egy nép tudatosan mond le az emlékezés jogáról és aztán ebből az öntudatvesztésből fakadóan utóbb önmaga ellenségévé válik.”

Bizony, sajog ez a fölismerés. De sokszorosan IGAZ! És Bencsiknek volt-van bátorsága megfogalmazni és leírni ezt a történelmi-lélektani metamorfózist: – az öntudatvesztéssel egyidejűleg következik be az önellenséggé válás. Ez történt. Ez a tragédia! (Itt az ideje megjegyeznem: a címben „Trianon”-t azért dühöngtem többes számba, mert nekünk rengeteg Trianonunk és Mohácsunk, Don-kanyarunk, Szárazajtánk, Szárhegyünk volt és van, a MI részvételünkkel zajlik a jelen-Trianonunk.) A trianonizmusunk kapcsán bárki fölkiálthatna, hogy „…az idegenek…”. Kérem, az idegenek a mi jóváhagyásunkkal ültek a nyakunkra. Továbbá: csak azt lehet manipulálni, aki manipulálható, vagyis engedi, hogy manipulálják. (Tudatos szóismétlés.) A magyarság egyetlen területvesztéssel járó békeszerződése vagy rákényszerített békediktátuma se volt törvényszerű! Bekövetkezésükhöz döntő módon hozzájárult a belviszály és a rossz bel- és külpolitika – Mohácstól egészen napjainkig. Minden óbégatás és jajveszékelés nélkül gondoljuk és elemezzük végig történelmünket Szent Istvántól, leginkább Attilától napjainkig. Mítoszrombolás és mítoszalkotás nélkül. Vajon hány magyart irtott ki magyar? Bencsik szavait értelmezve, amikor azt mondja, hogy „…önmaga ellenségévé válik…”, lényegében a következő megállapítás-sebet tépjük föl: sajnos, ma már a magyarság ellenségképe éppen a magyar vallásfelekezeti, párt-hovatartozásbeli, anyagi, globalizálhatósági stb. féle alapon. Így és ezért válhattunk Amerika és a világtőke rabszolgáivá és Európa jobbágyaivá. A saját szégyenünkre. Hogy ezt nem a nép csinálta, igaz, de a nép választotta vagy tűrte meg azokat a nemzetárulókat, akik ezt a sorsot kényszerítették rá a világuralmi bűnözőbanda megbízásából. Nincs kibújó. Sajnos és szégyenletes, hogy ma is úgy teljesítik a világuralmista bűnözők utasításait, mint hajdanán őseik hajtották végre a hittérítő kalandorok, az idegen okoskodók, az uzsorások, a kinevezett vagy pénzen vásárolt rangkórságban szenvedő nemzethóhérok parancsait… Nem siránkozni, hanem cselekedni kell. Alkalmazva napjainkra többek között például: nem kell külföldi áruféleséget vásárolni és elszegődni külföldiekhez kifutófiúnak vagy ágyasnak; nem külföldre, hanem a történelmi Magyarország elcsatolt területeire kell kirándulni, sőt nyaralni-telelni-sízni is… Folytassam? Vagy: hol vannak a diákok, a szülők, a pedagógusok a hajdan híres-volt magyar közoktatás vonaglásakor? Tősgyökeres magyarjaink közül sokan Amerika, Mediterránia helyett miért nem az elcsatolt területeinken vásárolnak ingatlanokat, hiszen a szóban forgó országok törvényei erre lehetőséget biztosítanak? És: miért üti magyar a magyart a magyarság nevében? Tudom, kényelmetlen kérdések, miként a hajdani jegyzőkönyvelők, mostani okmányhamisítók, diplomaárusok, pénzkereskedők azonosítása is. A legborzalmasabb viszont manapság a „határon túli” és a „határon inneni” jelző hivatalos alkalmazása a magyarságra, miközben állandóan a magyarság egységesüléséről, egyesüléséről papolnak. Ennél farizeusabb megnyilvánulásokkal is találkozunk a „nemzetmentő” politikában: immár jelszó, hogy az elcsatolt területeinken küszködő magyar testvéreink maradjanak a szülőföldjükön és boldoguljanak otthon… A tévé képernyőjén ugyanakkor megjelenik egy magyarországi kórházigazgató s azt mondja a riporternek, hogy nincs fennakadás az egészségügyben, igaz, sok orvos és nővér Nyugatra megy dolgozni, de a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzős évfolyamával megállapodtak abban, hogy valamennyien (mindannyian!) átjönnek Csonka-Magyarországra. S ez érvényes a székelyudvarhelyi végzős asszisztensek és nővérek esetében is. Mézesmadzaggal csalogatják ide már nemcsak az orvosokat, asszisztenseket, ápolónőket, de a mérnököket, az ipari mestereket, a számítástechnikusokat, sőt már a lelkészeket és a sportolókat is… A jelenlegi budapesti politika ennek fejében exportálja nemzetmegosztó stratégiáját és taktikáját könyöradományokba és segélyekbe csomagolva. S az árukapcsolás illemtana szerint mellécsatolja a tévék segédletével a szórakoztatóipar szennyét és a nemzet lelkét kisajtoló sajtó pénzszagú igéit, a másság törvényesítését követelve. Hadd pusztuljon a magyar! Ugyanis azonos neműek nem tudnak gyermeket csinálni. Az újgazdagoknak nem kell a gyermek. Ők már nem tartoznak sem a nemzethez, se a néphez. Ők globalizálódtak a tisztességtelenségben. Így hát a nemzetpusztulás megállapítása ismét az egyre szegényebb magyar családokra vár. Budapesten már jócskán tüntettek rendőri felügyelettel és rendőri biztosítással kábítószerek forgalmazásáért, másságért, de a meg sem fogamzott magzatokért és az el-kikapart gyermekekért még nem. Csak összegyűltek s majd hazamentek… Gyámoltalanságunk és tehetetlenségünk, Bencsik Andrással szólva, szintén annak az erkölcsi-szellemi-biológiai senyvedésnek tudható be, hogy önmagunk ellenségévé váltunk.

E szónehezékek után még súlyosabb fölismerés megfogalmazása következik. Bencsiket idézem újra: „Amikor Szarajevóban egy Gavrilo Princip nevű szerb diák lelőtte annak a Habsburg Ferenc Józsefnek a trónörökös fiát (ezt elrontottam, a trónörökös nem a fia volt – B. A.), aki bestiális módon legyilkoltatta az eltiport magyar szabadságharc vezetőit, akkor bár még nem telt el hetven év az aradi vérengzés óta, a magyarság valami észbontó tudatzavarban nem a történelmi lehetőséget ragadta meg, és a szerb öntudatra ébredés hullámát kihasználva lépett fel a magyar függetlenségért, most már bizonyos eséllyel, hanem az őt megkínzó és megnyomorító hatalom oldalán segített eltaposni mások, s így önmaga igazságát.”

Igen, a magyar politika több évszázados tévedése folytatódott és folytatódik azóta is. Egyébként a közhangulat adjusztálásához, függetlenül civil vagy katonai mundérjától, minden diktátor értett – Ferenc Józseftől Kádárig. Csodálkozunk? A magyar – védve Európát! – elvérzett a törökkel szemben, s hamarosan az EU-ban Törökország EU-tagsága mellett fog szavazni, sőt keresztény módra toporzékol is érette, ha a hatalmasok így parancsolják. Önmeghasonulás? Nem. Kár volt „Európáért” elvérezni… Végzetes ballépés volt az osztrákok mellett fegyvert fogni az első világháborúban. Ki kellett volna maradni belőle. Miként a második világháborúból is ki kellett volna maradnunk. Ferenc József parancsára masíroztunk Doberdóba és Kádár János parancsára masíroztunk az akkori Csehszlovákiába, közben megfordultunk és elvéreztünk a Don-kanyarban, most pedig Afganisztánban, Irakban és még jó néhány idegen országban, mint holmi ócska csicskások, kiszolgáljuk a hódító zsoldosokat a békefenntartás ürügye és leple alatt. Részesei vagyunk a világméretű pénzhadjáratnak. Miért? Nekünk állandóan tartoznunk kell valamilyen ördögi körhöz? Annyira megszoktuk volt a jobbágy-zsellér-cseléd-proli-könyökvédős hajlongást, hogy képtelenek vagyunk leszokni róla? Ez kérdés, és nem megállapítás. Bencsik András viszont megállapítja: „Trianon következménye ugyanabból fakad, mint az előzménye. Az öntudatvesztés akadályozta meg a gyógyulást is. Keresve sem találni példát a történelemben arra, hogy egy nemzet ilyen öntagadó módon, több mint nyolcvan éven át egy zokszó, egy lázadó mozdulat nélkül viselje el ezt az állapotot.” Persze Bencsik nagyon helyesen, ellenpéldákat is említ. Csakhogy keresgélnünk kell az ellenpéldákat. Erdélyben volnának említésre méltó ellenpéldák, sőt döntő jelentőségű ellenpéldák is lehettek volna, ha annak idején Budapest parancsára az erdélyi hadaknak nem kellett volna letenniük a fegyvert… Aki megszegte a parancsot, főbe lőtték. A két világháború között a tömeges (kiűzetés) kivándorlás volt a nemzeti hovatartozás megőrzésének a legrosszabb gyakorlata. Sokan öngyilkosok lettek, mintsem fölesküdjenek a román államhatalomnak. Sokakat letartóztattak. Működtek a lágerek. Közben Bukarest örömmel fogadta be a Budapestről és az utódállamokból, valamint Bécsből (is) kiebrudalt kozmopolitákat, hogy ellensúlyozza az erdélyi magyar nemzeti ellenállás minden kísérletét, különösképpen az irodalomban. Az ellensúlyozást még Észak-Erdély „visszatérése” sem tudta ellensúlyozni, ami a második világháború után, a Marosvásárhelyen összehívott úgynevezett Százak Tanácsa döntésében mutatkozott meg, tudniillik hogy Erdély egészében Romániának maradjon. Eme ocsmány határozat ellen Márton Áron püspök, néhány híve és Katona Szabó István író tiltakozott. (Márton Áron írásban, Katona Szabó István pedig kivonult az értekezletről.) A most már idézőjelbe kívánkozó „ellensúlyozás” a kommunista diktatúra idején sokszorosan érvényesült… Így aztán az erdélyi magyarságnak egyidejűleg kellett szembenéznie a szovjet hatalommal, a román hatalommal, az ortodox egyházzal és az ellensúlyozók hatalmával. A szovjetek távozása után az utóbbi két hiénagyülekezet vérszemet kapott – Budapest egyetértő bólintásával. Tehát rengeteg oka van az össznemzeti ellenállás elmaradásának mind Csonka-Magyarországon, mind a elcsatolt területeken. Tudom, ezennel illenék megemlítenem néhány elrabolt országrészünk visszaszerzését, ami viszont éppen a politikai melléfogások és a távlatokban való gondolkodás képtelensége miatt ideiglenesnek bizonyult. Ma hiányzik leginkább az előrelátás bölcsessége! Nem tiltja meg senki senkinek, hogy az EU-ban reménykedjen, de ne tegye kötelezővé az egész nemzetre, hiszen amit az EU-n kívül nem tudunk megoldani, az EU keretei között sem valószínű. A nemzetegyesítés kereteit nekünk, magyaroknak kell megteremtenünk! Nem az EU oldotta meg a kisebbségi és autonómiás ügyeket, hanem az EU-ba kényszerült országok, külön-külön, EU előtt… Három fővárost adtunk a történelmi Magyarországból az utódállamoknak, de ha Magyarország XII. évszázados térképét vizsgáljuk, akkor többet is. A mai Magyarország az akkorinak alig csak az egytizede! Veszíteni tudni kell!

Bencsik visszakapcsolásos módszerével az ok és okozati összefüggések keresésében olyan messzire el tudnánk jutni, hogy végül önmagunknál kötnénk ki. Ez a valóság. Én is visszakapcsolok. A zsilavai földalatti börtönben volt egy cellatársam. Idős férfiú. Irodalmi magyar nyelvet beszélt. Megkedveltük egymást. Egy hajdani román miniszter volt. Valamikor Budapesten tanult, itt doktorált stb. Ő mondta volt nekem: a magyar állam saját költségén oktatta összes holnapi ellenségét Budapesten, míg a magyar szegény parasztok és munkások okos gyermekei nem, illetve alig léphették át a felsőoktatás küszöbét… Még a betelepítésekről is érdemes volna szólni, de az egy másik írásba kívánkozik… Annak kimondását viszont, hogy a magyar politikusok rossz szokást vettek föl, nem halogathatom. Miért kell mindent előre kinyilatkozni, kikiabálni? Hogy idejében figyelmeztessük ellenfeleinket vagy éppen az ellenségeinket? Mert a tolvaj sohasem bocsát meg annak, akitől lopott… A románnak van egy jól bevált mondása, hogy „Hallgass és cselekedj!” Kölcsön lehetne kérni tőlük, ha már közös tálból cseresznyézünk velük. A tál tehát közös. És ami benne van? A föltételezés és a valóság különbsége egyenes arányban van az előítélet és a rágalom különbségével. Erre a képletre nagyon oda kell figyelni, mert a tál törékeny… Ezt mindkét oldalról többen fölismerték, de a politikusok soha nem hallgatnak a náluk okosabbakra, csak a tanácsadóikra. S ez a bajok egyik forrása.

A másik ennél valamivel kacifántosabb: eléggé sok magyar alkotó, közéleti személy igyekezett közös nevezőre hozni a nemzeti elkötelezettséget a mindenkori (valamelyik) diktatúra alkalmazott ideológiájával. S ez igencsak zavarta a közgondolkodás természetes józanságát. Gondoljunk csak az őszirózsásokra, a szegfüvesekre, a pirosfehérzöld vándormadarakra stb. Még „nagyjaink” is hittek a kommunizmus, illetve a szocializmus megreformálhatóságában, s nem vették észre, hogy az egyik állami kapitalizmus, a másik pedig magánkapitalizmus. A kettő között az égvilágon semmi lényeges különbség nincs, hiszen az egypártrendszerben egy szűk csoport uralkodott, a többpártrendszerben is egy szűk csoport uralkodik. S ennek következtében ma Magyarországon parlamentáris diktatúra van.

Akkor idegenek szállták meg az országot, most idegenek vásárolták föl az országot. A nép húzta az igát és húzza ma is. Akkor, ha valaki „szólt”, letartóztatták, ma még csak le sem tartóztatják, „csak” megráncigálják – jogtalanul! – az igazságtalanság-szolgáltatás labirintusaiban, mint a Demokrata főszerkesztőjét is. (Ezért a mondatomért is viszont én vállalom a felelősséget!) Ma a hatalmasok rá sem hederítenek arra, amit mondasz vagy amit írsz. Mert félnek tőle. Ez a félelem különösképpen oda-vissza érvényesül. Ma nemcsak félnek, de rettegnek az emberek. Mert, ha „szólnak”, elveszíthetik a munkahelyüket… És a munkáltatók cifrán öltöztetett mellkasában nem magyar szív ketyeg, hanem titkos, idegen páncélszekrények időzített zára. A félelem megmutatkozott nemrég a trianoni megemlékezésekkor is. „Szervezetten” maradtak távol a „rendezvényekről” az iskolák, az intézmények, valamint a „szervezett” munkavállalók. Távolmaradásukat – utólag – sokan a törvényekkel indokolták, hogy… Igen, valóban létezik egy ilyen farizeus törvény, mely szerint bizonyos embereknek, mivel bizonyos munkahelyen dolgoznak vagy kuksolnak, nem szabad politizálniuk… Így értelmezik az add-tovább-szigort.

És mégis… De a múltról azért okoskodunk, hogy a jövőben okosak lehessünk. És bízzunk, hiszen Bencsik András gyönyörűen biztat: „A magyar nyelv páratlan zsenialitása a segítségünkre van. Azt mondjuk arra az emberre, aki felgyógyult betegségéből, hogy egészséges. A szóban benne foglaltatik a lényeg: egész. Ahogy az ember gyógyul, úgy gyógyul a nemzet is. Úgy lesz egészséges tehát, ha egész lesz megint és nem részekre szaggatott…” Az imént Erdélyből toppant be két veretes barátom. Nem a saját bajaikkal hozakodtak elő, hanem a közösség gondjaival: kezd osztódni a törekvéseiben, irányultságában eddig egységes erdélyi magyarság… Nem kell alkalmi szónoklatokkal bolondítani a népet, nem kell vallásfelekezeti alapon politizálni, hiszen magyarság egy van és Isten is egy van.