Varga Domokos György

Kuliffay Hanna Hazugságok szárnyain című könyve nyomasztóan jó és nyomasztóan időszerű. Bár a könyv Bushról és Irakról szól, no meg a Bushhoz és Irakhoz (előtte Afganisztánhoz; utána Iránhoz?) vezető amerikai gondolkodásról, ám szinte minden sorában ott rejtőzködik valaki és valami, ami különösen fontossá teszi számunkra munkáját: természetesen a magyar miniszterelnökre gondolok, s a hozzá – az uralkodásához – vezető honi közfelfogásra. Közös sors, közös irányok? Egyetemes okok, egyetemes kilátások?

Balnak kedves szélsőjobb Minél nagyobbak a szembeötlő különbségek és távolságok az amerikai és a magyar világ között, annál fontosabb, hogy – a Hazugságok szárnyaint emésztve – észrevegyük a lényegi azonosságokat. Amerikában a hatalom első embere egy hitbuzgó politikus, s ebben a pillanatban édes mindegy, hogy valóban az-e, vagy csak úgy csinál; Magyarországon viszont egy sült materialista, azaz istentagadó. Amerikát mostanság egy republikánus, újkonzervatív erőcsoport igazgatja – élén Bushsal -, határozottan hazafias (nacionalista, patrióta) szólamokkal. Nem véletlenül nevezik ezt a politikát sokan – így Kuliffay is – szélsőjobboldalinak. Honunkban is éppen az afféle újságokat „szokás” szélsőjobboldalinak hívni (természetesen a túloldalon), amelyek hazafias lelkülettel, nemzeti szemszögből mérlegelik és ítélik meg az uralkodó politikai és gazdasági irányvonalat. Így például a Magyar Demokratát – ennek kiadója, a Magyar Ház jelentette meg a Hazugságok szárnyaint. (A tanulságos elemzéseket korábban csupán a világhálón, Kuliffay egyszemélyes újságjában – az Empíria Magazinban – lehetett olvasni.) Éppen ezért első pillantásra érthetetlen, hogy a „szalonképes” baloldal megtestesítőjének, a Népszabadságnak és társainak csak nagyon ritkán van rossz szavuk Bush (háborús, antidemokratikus) politikájára, s általában az újkonzervatívokra. Újságíróikat, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja az ottani – a birodalmi és világhódító – hazafiság túltengése, csupán az itthoni – leginkább önvédelemre kényszerülő, mondhatnám, provinciális – nacionalizmus. Ha ennek okát megértjük, sok mindent megérthetünk.

Miért hallgat a média? Mikor a Baltimore Sun szókimondásáról híres zsurnalisztája és kommentátora egy kerekasztal-vita során „lunatic”-nak (eszelősnek) nyilvánította George W. Bush intervenciós politikáját, a kritikus lelkek közül sokan fellélegeztek: nincsenek egyedül. Lám csak, ez a neves politikus is őrültségnek találja, hogy háborút indítsanak akár olajért, akár hatalmi hivalkodásból, akár Ariel Sharon regionális ambíciójáért, akár a háromért együttesen. A nyíltan bírálók száma azonban csekély, csak kevesen vállalják, hogy lejárató jelzők áradatának, vádaskodásnak, sőt, retorzióknak tegyék ki magukat. Ha a médiaszemélyiségek óvatosak az ellenvélemény-nyilvánítással, a politikusok még inkább – állapítja meg Kuliffay, s hozzáteszi: különösen az őszi kongresszusi választások előtt állóknak nincs szükségük az antipatrióta (hazafiatlan, de akár hazaáruló) vagy az antiszemita jelzőre. Ugyanis mindazok, akik felvetik a megdöbbentő félreinformáltság tényét, vagy a belső információkat birtokló döntéshozók és a kaotikus sötétben tartottak közti, egyre mélyülő szakadékot, azokat az újkonzervatív politikusok és a szövetséges médiairányítók hazafiatlan ellendrukkernek, terrorista szimpatizánsnak vagy bérencnek, az ország biztonságát veszélyeztető bajkeverőnek bélyegzik, és még a kis példányszámú periferikus médiából is kiebrudalják.

Bush szavazói 59 millió öntudatos keresztény és (többségében ortodox) zsidó szavazó voksolt Bushra (akit „nemzetközi viszonylatban háborús bűnösnek tartanak”), tudjuk meg Kuliffay könyvéből. Kicsit közelebbről megnézve: Bush a republikánusok elnökjelöltjeként indult, és a „bibliai övezetnek” nevezett déli államokban nyert, valamint az ország szívében: a „heartland” farmjain küszködő településein és kisvárosaiban. Errefelé az emberek hagyományosan Isten jelöltjeinek (választottjainak), újjászületett, buzgón evangelizáló gyermekeinek tartják magukat, vagyis az „igazi amerikaiaknak”. Általános vélekedésük szerint küszöbön áll Jézus második eljövetele, méghozzá Izraelben. Ezek az emberek Amerika Izrael-barát politikájának feltétel nélküli – ráadásul anyagiakban is megmutatkozó – támogatói.

A magasságos médiatámogatók Kuliffay a 2000. évi amerikai választást elemezve figyelt fel a buzgón tömjénező vagy épp buzgón lejárató média egyik sajátos mozgatórugójára (ld. Retorika? Szemfényvesztés? Hullámlovaglás? Empíria Magazin, 2000. szeptember). „Nyílt titok”, írja Kuliffay, hogy tanácsadói próbálták lebeszélni Al Gore-t, a demokraták elnökjelöltjét, hogy Joe Liebermant válassza alelnök-jelöltjének. Idővel be is bizonyosodott, hogy valóban rossz választás volt, ám egyvalami azonnal bejött Gore stratégiai elképzeléséből. A média mérlegnyelve a javára billent „abban a pillanatban, amint Joe Liebermant, a választott nép fiát jelölte, a politikailag korrekt Isten oldalán álló szenátort”, írta Suzanne Fields a Washington Timesban (és idézi őt Kuliffay a szóban forgó esszéjében). A média által addig unalmas, egyéniség nélküli fabábnak kikiáltott Gore-t Lieberman egy csapásra izgalmas, érdekes, felszabadult fickóvá változtatta. (…) És Lieberman feltűnésével párhuzamosan George W. Bush egyik napról a másikra az intellektuálisan éretlen, bizonytalan, tapasztalatlan, távlat nélküli és hasonló jelzők ellen kapkodhatta a fejét. S még ma is kapkodhatná, ha az újkonzervatívok nem értették volna meg a nagyhatalmú médiával, hogy George W. Bush politikailag szintén nagyon korrekt, mondhatnám, kóser ember. (…) Nem baj, ha örökre felfogjuk, megértjük, hogy Bush kereszténysége nem a mi kereszténységünk. Hitbuzgalma inkább a Hit Gyülekezete-féle szekták dupla fenekű vallásosságához hasonlít: egyszerre sajátja a szent őrület (a „szent léleknek” való teljes alávetés, önkívület), valamint a nagyon is öntudatosan és körültekintően megszervezett hatalom- és pénzszerzés, beleértve az Izrael iránti – s akármilyen meghökkentő: a politikailag korrekt Isten iránti – feltétlen elkötelezettséget.

Újkonzervatívok Ideje, hogy utánanézzünk, kik is azok az újkonzervatívok (neokonok), akik annyira Bush hóna alá nyúltak. A Hazugságok szárnyain cikkeiből, elemzéseiből a következő kép kerekedik ki. Gore Vidal már 1986-ban „Izrael publicistáinak” nevezte a neokonok vezéregyéniségeit, akik a szovjet veszélyt eltúlozva hatalmas fegyverkezési kiadásokat szavaztattak meg a kongresszusban, s a közel-keleti veszélyt hasonlóképpen felnagyítva milliárdokat Izrael támogatására. Visszavágásként a neokonok propagandistái a szokásos módon lekomcsizták és antiszemitizmussal vádolták Vidalt (noha apai ágon zsidó származású). Az új világrendet propagálván a neokonok legfontosabb célja Izrael határainak kiterjesztése és általános érdekvédelme. Minden más csak ezután következik. Ez az elkötelezettség befolyásolja minden országos, sőt globális döntésüket, ezen alapszik minden ideológiai állásfoglalásuk, politikai tanácsuk és gyakorlati lépésük is – vonja le a következtetést Kuliffay Hanna. (…) Lényegében egy megválaszolatlan kérdés maradt számunkra, a Hazugságok szárnyaint – világunk működési mechanizmusát – boncolgatóknak. Hogyan került a csizma az asztalra? Hogyan kerültek jobboldalra a hagyományosan a baloldalhoz húzó Izrael-barátok?

Lenin árnya a Fehér Házban Shorris szerint, akik a Bush-rezsim számára szolgáltatták az új világrend teóriáját, azok Leo Strauss követőiként a hazugságot nyíltan éltetik, a „nemes” jelzővel illetik. Kuliffay vélekedése szerint Bush elnök intellektuális muníciójának egy másik adagját egy hajdani bolseviktől, David Horowitztól kapta. A volt marxista-leninista militarista a 60-as években a baloldali hatalomátvétel lehetetlenségét felismerve egy éles fordulattal radikális jobboldalivá vált, és részt vett abban a republikánus pártbeli puccsban, amelynek során az átnyergelt kommunisták magukhoz ragadták az irányító szerepet. Gore Vidal idézi Irving Kristolt, a neokonzervativizmus egyik bábáját, aki Horowitzhoz hasonlóan a radikális baloldaliságot feladva azt a kérdést tette fel, „van értelme, hogy a zsidók csüggjenek a korábbi idők véleményén, amikor új érával kerülnek szembe?” Majd választ is adott kétségére: Izrael miatt „korlátozva vagyunk, hogy ott találjunk szövetségeseket, ahol tudunk.” Ha máshol nem sikerül, akkor a fundamentalista, Krisztus második eljövetelét a modern Izraelbe holnapra váró bibliai övezet (az USA déli államai) újjászületett keresztényei között. „Megfelelő érzékkel és cinizmussal az izraeliták kihasználják ezt a vallási őrületet” – vonta le a következtetést Vidal.

Végső mozgató? Hogyan történhetnek meg ezek a dolgok? Milyen rugók működtetik a kollektív félrevezetést? Ki vezényli az egységes szalutálást, máskor a süketnémaságot? – töpreng Kuliffay Hanna. Miért Orbán Viktor volt a fő ellenség még a választások után is? Miért falazott a magyar média Gyurcsánynak? Miért nem ront rá még most sem Gyurcsányra? Ha csak tizedannyi erővel tenné, mint amekkorával Orbánra szokott, Gyurcsánynak vége volna. (…) Keressük meg a kiábrándító helyzetnek azokat a legfontosabb összetevőit, amelyektől itt valójában már egy egészen új világról – s ennyiben új világirányzatról – van szó. Először is: korunk a kommunikáció világa. Soha ennyi információhoz nem juthattunk, mint mostanság. Új világunk paradoxona: a sajtó- és szólásszabadság önmagában való jóságának illúziója. Százszor könynyebb azt a tömeget becsapni s mozdulatlanságra bírni, amelyik ott fogja a kezében a „világjáró” távirányítót. Másodszor: korunk a szabadság világa. A két szuperhatalom közül a nyíltan diktatórikus szűnt meg, s a demokratikus maradt meg a világ trónján. Új világunk paradoxona: a demokrácia mint intézményrendszer önmagában való jóságának illúziója. Százszor könnyebb azt a tömeget megvezetni, amelyik úgy véli, hogy az ő akaratával, de legalábbis jóváhagyásával zajlanak körülötte a dolgok. S végül harmadszor: korunk a „politikai korrektség” világa. Új világunk paradoxona: a „politikailag helyénvaló” igazságának illúziója. Azt hisszük, hogy valóban a terrorizmus ellen harcolunk, ha azok mellé állunk, akik a terrorizmus elleni harcot tűzik zászlajukra. Azt hisszük, hogy valóban az antiszemiták ellen, ha azok mellé állunk, akik az antiszemitizmus elleni harcot tűzik zászlajukra… n Az írás teljes terjedelemben a gondola.hu hírportálon olvasható