„Isten áld meg a Magyart Jó kedvvel, bőséggel,” (Kölcsey Ferenc)

Nemcsak embereknek, műveknek is van születésnapjuk, különösen azoknak, amelyek nem egy személyhez szólnak, hanem egy nemzetet szólítanak meg. Ilyen a magyarok Himnusza, helyesebben nemzeti imádsága, amit Kölcsey Ferenc koszorús költőnk írt 1823. január 22-én Szatmárcsekén.

„A nemzeti himnusz – írja egy enciklopédia – olyan dal, ének vagy induló, amely egy nép együvétartozásának tudatát, nemzeti és államiság érzését hivatott reprezentatív formában kifejezésre juttatni… a monarchiák himnuszai többnyire az uralkodó vagy az uralkodóház iránti hűséget is erőteljesen hangsúlyozzák.” A meghatározás első mondata valóban illik Kölcsey és Erkel Himnuszára, de a második rész korántsem.

Nagyon érdekes, hogy a mi nemzeti imádságunk – mert valójában egy ima – néphimnusz. Kölcsey 1823. január 22-én írt verse sokkal mélyebbre megy, mint a korban divatos himnuszok világa. Nem az uralkodóra kér áldást, kíván bőséget, jókedvet, hanem az egész magyar nemzetre.

Sokat mond a vers alcíme is: „A magyar nép zivataros századaiból”. Kölcsey teljes tudatossággal kapcsolódott a XVI. századi magyar lírának a hagyományaihoz. Abban a korban az állandó fenyegetettség a török hadaktól, a mohácsi vész, a harácsolás, a rabszolgaszedés mind arra indította költőinket, hogy nemzeti és egyéni bűnbánat után elnyerhessék a Biblia ígéreteit. Könyörgés, ima, versbe foglalt történelem Kölcsey Himnusza. Ahogy a költemény közvetített szövege, úgy versformája is archaikus, ismerősen csenghetett a magyarok fülében.

Megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amikor is tizenhárom mű született Kölcsey versére. Tizenkét kísérlet és egy remekmű: Erkel Ferenc kompozíciója. A pályázatot a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre írta alá 1844. február 29-én. Egy évvel korábban már volt egy sikeres pályázat, annak tárgya Vörösmarty Mihály Szózatára írott népmelódia volt, Egressy Béni (1814-1851) szerzeménye. A bírálóbizottság 1844. június 15-én tette Erkel kompozícióját egyhangú döntéssel a magyar himnuszszá, tehát ez a nap az énekelhető Himnusz születésnapja.

Érdekes, hogy sok külhoni ember, aki ismeri a magyar himnuszt, megkérdezi, hogy miért olyan lassú, szomorú a magyarok néphimnusza. Nem értik, nem tudják, hogy Kölcsey lírája – mint említettük – nem induló, nem buzdító harsogás, mint az angol „God save the King (Queen)” vagy az osztrák „Gott erhalte”, a német „Deutschland über alles”-ról nem is szólva. A magyar himnusz könyörgés, nemzeti imádság, amit tulajdonképpen imára kulcsolt kézzel kellene énekelni, nem a megszokott vigyázzállásban. Tettek is erre többször javaslatot, de a megszokás falát nem tudta áttörni a változtatásra irányuló érzés.

Nagyon megszívlelendő, ahogy Kölcsey sorról sorra visszaidézi a magyar történelem ismert eseményeit. Talán meglepő, hogy Bendegúz nevét említi és Árpád vérének tartja a magyarokat, akiknek a Kárpátok szent bércei között biztosított szép hazát a Fennenvaló. Leírja a bőven termő kalászosokat a Kunságon, a tokaji szőlőből készült nektárt, a törökök elleni harcokat, Mátyás győzelmét Bécsen. Elgondolkoztatók az 5. strófa utolsó sorai, amiben váteszi módon még a ma felvirágzó bűnöket is megírta: „Hányszor támadt tennfiad / Szép hazám kebledre, / S’ lettél magzatod miatt, / Magzatod hamvedre?” Mi ez, ha nem a nemzetgyilkosság megjövendölése? A dicsőséges indulás után csak vérözön, lángtenger, gyilkos kard, halálhörgés jutott osztályrészül a magyarságnak. Az utolsó versszakban az áldás helyett már szánalmat kér a magyarnak a költő, mivel bűnei miatt jutott ilyen sorsra. Ugyanakkor kiegyenlíti a mérleget az a tengernyi kín, amivel „megbűnhődte már e nép, / a múltat s jövendőt.”

A pályázati elbírálás után 1844. július 2-án ünnepélyes keretek között mutatták be Kölcsey és Erkel díjnyertes művét, másik öt mű szerzője dicséretet kapott: Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Éliás Márton és Sayler Károly. Ney Ferenc az Életképek című hetilapban így írt: „Hunyadi László szerzője olly művel ajándékozá meg ismét a magyar közönséget, melly zenészetünknek egyik díszül szolgálhat. E’ dalszerzemény magyar jelleme kétségtelen; megvan hymnuszi magasztossága is, s’ könnyű, dallamos, természetes emelkedésével a fülbe is könnyen tapadand többszöri hallás után, mi népszerűséget ígér neki.”

A Himnusz történetéhez tartozik, hogy 1949-ben az akkori kormányzat majdnem megfosztotta nemzetünket Kölcsey imájától. Az új államformához új címert és új himnuszt akart. Hiteles tanúk bizonyítják, hogy az utóbbi komponálására Kodály Zoltánt kérték föl, a szövegíró Illyés Gyula lett volna. Kodály, aki történeti távlatokban és nemzetben gondolkodott, keményen visszautasította a fölkérést, mondván: „Jó a régi.” Milyen igaza volt, valóban jó, és jó lesz még sokáig a „régi”.

Kölcsey a Himnusz kéziratára mottóként ezt írta:

„Itt az Írás, forgassátok Érett ésszel, józanon.”