Az „antiterrorista” gépezet megy tovább és a nem túl jelentős Szíria mellett Iránt vette célpontba, egy háromezer éves – szinte megszakítatlan – állami kontinuitással és az egyik legjelentősebb kultúrával rendelkező nemzetet. Bush és üzlettársai nagy fába vágták a fejszéjüket. Amit legfeljebb csak azzal lehet indokolni, hogy teljesen tájékozatlanok az egész világról, így természetesen Iránról is. De a mi esetünkben is rontja a helyzetet, hogy a magát komolyan vevő gazdasági lap a hebehurgya Heller Ágnes néhány napos állítólagos iráni tapasztalatait tekinti mérvadónak. Mert mit kezdjünk egy olyan ember véleményével, aki szerint Iszfahán „vidéki kisváros” – hárommillióan lakják és több autó szaladgál ott, mint Budapesten, lévén a benzin literje húsz forint -, vagy hogy „a mullahok, a vallási vezetők Teheránban még az utcára se mernek kimenni…” Hellernek ezzel a kiszólásával csak annyi a baj, hogy az interjú megjelenését követő napon a mollahok által támogatott teheráni polgármester fölényesen nyert még Teheránban is. De ne is időzzünk tovább egy olyan nőnél, akinek csak egyetlen erénye van, éspedig az, hogy ötven éve zseniálisan tudja piacosítani éppen aktuális butaságait. Fontosabb nekünk Irán.

Mivel nem számol Amerika, és mivel nem számolnak általában a totalitárius igényű hódítók? A másik kultúrájával, civilizációjának vertikumával. És ebbe is bukik bele mindegyik, amikor azt hiszi, hogy minden a fegyver. Ha Bushnak esze volna, akkor egy hetvenmilliós és huszonöt évente duplázódó lakosságú, háromezer éves kultúrájú országot nem törekedne üdvözíteni. Bush arról sem tud, hogy Irán, pontosabban a perzsa kultúra hatása, civilizációs befolyása nem csak ott van, ahol iszlám is létezik. Bizonyára azt sem tudja, hogy a „világirodalom” szó megfogalmazására az általa nyilván nem ismert Goethét a perzsa költőóriásokkal (Hafez, Ferdoszi, Szádi, Rumi stb.) való megismerkedése késztette. A perzsák legnagyobb, tizenhárom napos nemzeti ünnepét, a noruzt, Törökországtól Indiáig és az egész egykori szovjet Közép-Ázsiában ünneplik.

A perzsa kultúra hatása és befolyása egy idegrendszer módján működik, amely bár keleties lomhasággal reagál, de ha támadás éri, akkor vészjelzései beindulnak… Irán – Huntington szavával élve – egy magállam. Nem közismert, de tény, hogy a tadzsik nyelv az oroszok által kitalált nyelv és nem több, mint egy perzsa tájszólás cirill ábécés átírással. Afganisztánban minden második ember az úgynevezett dárit használja, ami szintén csak egy perzsa tájszólás. A másik afganisztáni főnyelv a pastu, illetve a pakisztáni urdu vagy a kurd mind a perzsából nőtt ki, annak minden civilizációs hatásával. Érdemes arra is figyelni, hogy az egyre hatalmasabb ázsiai államok (Kína, India, Pakisztán, Irán, Kazahsztán) is új, Amerika számára nem túl biztató erővonalként kezdenek dominálni.

Irán belső stabilitása erős. Az ottani iszlámnak nemzeti jellege van. Az iszlám forradalom óta Iránban nemzeti újjászületés történt. Például arabtalanítják a nyelvüket és újra felfedezik az ősi perzsa szavakat. A papok között persze arrafelé sem ritka a hatalommal való visszaélés. De ne feledjük el, hogy 1979-ben a világias monarchia megbuktatásában nagy szerepet játszottak a nők, amikor maguktól felvették a csadort. Liberálisok ott is vannak. Miként zsidó kisebbség is, amelynek a parlamentben is van képviselete. Jól érzik ott magukat, s egyáltalán nem érzik kirekesztettnek sorsukat. Hiába csalogatják őket Izraelbe. Irán soha nem lesz amerikai értelemben vett demokratikus állam, nem is akar az lenni, néhány Soros-pénzen futtatott gyökértelent leszámítva. A fundamentalizmus persze gyengülhet, miként gyengült is. De ez az ország identitásának lényegét nem érinti. Viszont az ország eddig minden megszállóját túlélte vagy asszimilálta.

Iránnak egy gyenge pontja lehet, a húsz százaléknyi azeri. Ezért is törekszik ma Amerika Azerbajdzsán destabilizálására. A kurd kérdés is érzékeny pont, de nem annyira, mint az előbbi. Viszont a buta Bush még azt se tudja, hogy Irak szétrombolásával Irán helyzetét éppen ő erősítette meg. Bush egy az angolok által kreált mesterséges állam (Irak) homokjába fullad bele. Amerika ma ott, Irakban éppenséggel Iránért vérzik. Iránért, hiszen Irak lakosságának több, mint 60 százaléka síita, sőt perzsa identitású. Nekik jól jött Amerika, miként a tizenöt százaléknyi kurdnak is. Az utóbbiak függetlenedése elsősorban az amerikai csatlós Törökország problémája, míg Irán nyugodtan megvárja a jenkik kitakarodását Irakból, hogy annak történelmi jogon neki járó részeit bekebelezze.

Az irániakat ott – ellentétben az amerikaiakkal – tényleg felszabadítóként fogják fogadni. Amerika tehát vagy egy újabb agresszióval előremenekül a biztos pusztulásba, vagy kénytelen lesz előbb-utóbb kivonulni Irakból, és akkor hátrahagy egy még a mainál is erősebb Iránt. Amerika tehát a Közel-Keleten a valósággal és a jövővel szemben politizál. Fő szövetségese Izrael csak egy életképtelen kakukkfióka, amit Amerika tart életben. A leggyengébb láncszem pedig Pakisztán, a melynek politikája mindössze egy jól irányzott golyótól függ, amit ha Musaraf elnök megkap, akkor attól a pillanattól fogva egy nukleáris fegyverrel ellátott fundamentalista állam jön létre. Pakisztán Amerika-barátsága ugyanis ilyen vékony hajszálon függ.