Isten (talán) visszatér

Bármennyire valószínűnek látszik is, hogy az információs társadalom eszközrendszerével a liberalizmus totális és globális győzelmet arathat a konzervativizmus fölött, s ezzel beteljesül a japán-amerikai Francis Fukuyama jóslata, s a történelem véget ér, a magam részéről erősen reménykedem abban, hogy mint a bennünket is magába foglaló világban történt az őskezdet óta mindig és mindenütt, a hatás szükségképpen kiváltja az ellenhatást, és beáll az egyensúly. A newtoni elv társadalmi érvényesülése azonban akkora késést szenvedhet, amely civilizációs katasztrófával fenyeget. Van esély arra, hogy az információs (helyesebben: manipulációs) társadalom új uralkodó rétege, a médiokrácia egyeduralomra tegyen szert, s a liberális demokráciára hivatkozva megvalósítsa – az emberi faj történelmében először – a teljes földgolyót és a teljes emberi civilizációt befogó Nagy Impériumot. Ha ez sikerül, akkor éppen a fordítottja következik be annak, amit Fukuyama állít. A történelem nem ér véget, hanem folyamata megszakad, sőt, a történet elölről kezdődik. Valahonnan onnan, ahonnan Ur városában megkezdődött, ha ugyan ott kezdődött a civilizáció. A föld egy városállam lesz: egy nyelvvel, egy kultúrával, egy uralkodóval, egy uralkodó kaszttal, egy alávetett tömeggel. Olyan városállam, ahonnan a szó minden értelmében csak az ürességbe lehet menekülni.

Semmi sem lehetetlen, ami technikailag kivitelezhető, sőt: aminek a technikai feltételei adva vannak, az szükségképpen be is fog következni. Technikai akadálya ma már nincs a földön élő négymilliárd ember személyre szóló manipulálását a kereskedelmi szférából (lásd: műholdas televíziózás és hirdetések) kiterjeszteni az ideológiai és erkölcsi szférákra, csupán az elhatározás hiányzik hozzá. Ugyanígy lehetséges az elektronizáció egy fejlettségi szintjén előbb mint szolgáltatást bevezetni, utóbb mint biztosítást kötelezővé tenni az emberek egyénenkénti ellenőrzését (lásd: intelligens rádiótelefonok).

A boldogtalanság ára

A manipuláció lényege ugyanis az, hogy az egyént rá kell bírnom, hogy valóságos érdekei ellen cselekedjék. Ehhez őt be kell csapnom. Ezáltal ő extra veszteséget szenved el, én pedig extra bevételhez jutok. EI kell például hitetnem vele, hogy ha belép a fogyasztói körbe, boldogabb lesz, holott a fogyasztási mámor nem más, mint a folyamatosan gerjesztett boldogtalanság. Amikor én mint forgalmazó piacra dobom legújabb termékemet (jobb, mint a hagyományos más termékek, tehát ez a lehető legjobb), annak árába beszámítom a még újabb termék kifejlesztésének költségeit is. Amikor a fogyasztó, engedve csábításomnak, megveszi a legújabb terméket, azzal együtt saját boldogtalanságát is megvásárolja, hiszen kisvártatva – részben az ő pénzéből – megjelenik még újabb termékem, amelyről természetesen azt állítom, hogy jobb, mint amit az imént (mint tegnapi legjobbat) megvett. És így tovább. Ha a folyamatot fenn tudom tartani, az előnyöm – a befolyásolási képességem – folyamatosan nő, míg áldozatom (vevőm) egyre reménytelenebb helyzetbe kerül. Boldogtalanságát csak ideig-óráig tudja feloldani egy még újabb és még költségesebb boldogtalanság árán. Ö folyamatosan veszít, én folyamatosan nyerek. A folyamat biztonságát szolgálja a tömeghatás és az ellenőrzés. Előbbi révén megszűnik az érték szerinti reális összehasonlítás lehetősége (mindenki ezt veszi), utóbbi révén ellenőrizni tudom a befolyásolás hatékonyságát (közvélemény-kutatás, marketing), s ezáltal javítani annak esetleges hibáit.

A fogyasztói társadalomból nem fejlődhetett volna ki a mikroelektronika hihetetlen mértékű fejlődése nélkül előbb az információs, majd abból a manipulációs társadalom, ahol már nem is a termék, hanem a manipuláció lehetősége, azaz a megdolgozott piac a legnagyobb érték. A manipulációs társadalom alapvető ellentmondása, hogy a tömegfogyasztást (tömeglétezést) részesíti előnyben, amit azonban úgy fogadtat el, hogy elhiteti az egyénnel, akkor lesz szabad (korszerű), ha tömegelvű (tömegcikket fogyaszt), s akkor lesz elnyomott (retrográd), ha ennek ellenáll. Ezt a hatást csak a manipuláció intézményesítésével és nemzetközivé tételével lehet elérni, ugyanis a fogyasztás fokozásának gazdasági, társadalmi, sőt, morális hatásai is nemzetközi léptékűek.

(Az amerikai baseballsapka divatos tömegcikk. Világméretű fogyasztását hisztérikusan felfokozni akkor sikerült, amikor a műholdas csatornák jóvoltából fiatal emberek milliói azt látták, hogy a rapénekesek a sapkát fordítva viselik, a sapka napellenzője a nyakukat fedi. Innentől fogva a fordított baseball sapka páratlan népszerűségre tett szert mint a „tökéletesen alkalmatlan és használhatatlan, de mégis megszerezni muszáj termék” szimbóluma, mint egy azonosulási lehetőség egy semmiféle értelmet nem tartalmazó, de rendkívül hatásosan sulykolt gesztussal.)

Áldás vagy átok

Ha nincs mikroprocesszor, nincs műholdas távközlés, nincs elektronikusan kevert videoklip, nincs rap, és nincs fordított bézbólsapka.

Az 1982-ben New Yorkban a Pergamon Press által kiadott, s magyarul Mikroelektronika és társadalom – Áldás vagy átok címmel 1984-ben megjelent világhírű tanulmánykötet a neves közgazdászokat tömörítő Római Klub felkérésére íródott, s mint címe mutatja, az információs társadalom előnyeit és hátrányait, a félelmetes ütemű fejlődés lehetséges következményeit taglalja. A kötet tizedik tanulmányát a párizsi Alexander King írta. Írásának azon fejezetéből idézek, amely (Áldás vagy átok) a kötet címét adta:

„A mikroelektronika új erőként jelenik meg világunkban, amely kissé bizonytalan önmagában, meglévő értékeiben, céljaiban és jövendő sorsában. A nukleáris megsemmisülés veszélyében élünk sok »kis« hagyományos háború, gazdasági nehézségek, fokozódó elsivatagosodás és a környezet más, egészséget és klímát veszélyeztető romlása, a robbanásszerűen növekedő népesség,az erőszak terjedése és az egyén társadalomtól való elidegenedése közepette. Az emberiség előtt álló fő kérdés most, hogy ez az új erő -miközben valószínűleg valamely kisebbség anyagi jólétét szolgálja – tovább ronthatja-e szabadon a már amúgy is súlyos helyzetet, vagy meg tudjuk teremteni magunkban azt a bölcsességet, amelyre feltétlenül szükség van az új erő pozitív felhasználásához a társadalom új formáinak kialakítására. Ekkor egy teljesebb egyenlőség valósulhat meg, minden ember méltóságban és szerény jólétben élhet, s tartalmat is tud adni életének. Habozás nélkül kijelenthetjük, hogy ez utóbbi lehetőség elérhető, noha az átalakulás bizonyos áldozatokat követel majd a kivételezett kisebbségtől.”

Habozás nélkül jelentsük ki mi is, hogy Alexander King nem tagja a MIÉP-nek, s már csak azért sem tudhatott cikke megírásakor a Magyar Útról, mert 1982-ben nálunk még Kádár János uralkodott. Elégedjünk meg azzal, hogy King már 1982-ben világosan felismerte, hogy az információs társadalomban kialakul (létezik) egy „kivételezett kisebbség”, akinek le kell(ene) mondania bizonyos előnyökről a „teljesebb társadalmi egyenlőség” érdekében. King egészen bizonyosan nem gondolt a nemzetek feletti médiokráciára, ugyanis annak világméretű kialakulásához a szovjetrendszer bukása is kellett. Ugyanakkor világosan látta sőt, le is írta az információs társadalom azon ellentmondását, amely szerintem a manipulációs társadalom kialakulásához vezetett. A gyengébben fejlett országok képtelenek ellenállni a nemzetközi szervezettségű médiokrácia nyomásának.

„A lakosság, a kormányok és a politikai pártok nincsenek eléggé tisztában saját tehetetlenségükkel az olyan hazai problémák megoldásában, amelyek ténylegesen olyan globális tendenciák eredményeként jelentkeznek, amelyek kívül esnek az egyes országok ellenőrzési körén. Ez a helyzet egyébként elkerülhetetlen egy olyan világban,

amelyben mintegy 150 független állam létezik, s amelyben a függetlenség szent és sérthetetlen. Miközben valamennyi ország hangoztatja a függetlenség szentségét, valójában ezt a függetlenséget lassan kikezdik bizonyos tényezők, például a nemzetközi kereskedelem szükségletei, az eredendően kölcsönösen összefüggő világ működtetéséhez és irányításához szükséges nemzetközi egyezmények, a multinacionális vállalatok tevékenysége és talán még erőteljesebben a technológiai fejlődés. A mikroelektronika általunk már leírt alkalmazásai tovább gyorsítják ezt a folyamatot. A politikatudománnyal foglalkozó Stanley Hoffman ezt így fejezte ki: »A szuverenitás hajója léket kapott«.”

Képzeljük el, hogy Magyarország egy üvegburával légmentesen lezárt üvegtálca. A lakosok parányi vasporszemcsék. Az egymást váltó vaspor-kormányok bármennyire szeretnék is a maguk módján alakítani a maguk vaspor-népének a sorsát, a kívülről ható erőtér ellenében tehetetlenek. Egy választásuk marad, megpróbálnak az erőtér erővonalai mentén rendeződni. Ekkor legalább azt a látszatot kelthetik, hogy az ő akaratuk érvényesült. Ehhez azonban el kell hitetniük a vaspor-lakossággal, hogy akkor járnak jól, hanem a maguk törvényei szerint, hanem a nemzetközi erővonalaknak engedelmeskedve rendeződnek. EI kell pusztítaniuk az erővonalakkal dacolni akaró nemzeti vaspor-kohéziót, hogy a rendeződés minél fájdalom mentesebb legyen. Itt kap politikai szerepet a manipuláció.

(Nota bene: a kötet előszavát író Vámos Tibor akadémikus a tudós számára balszerencsés módon bonyolódott bele a téma aktuálpolitizálásába: „Majdnem pontosan követve a jelentés fejezeteit kell most nekünk megfogalmaznunk, hogyan képzeljük el a mikroelektronika és az azzal összefüggő információs társadalom lehetőségeit és hatásait a mi magyarországi és szocializmus felé haladó társadalmunkban, mit érzünk elkerülhetetlennek, mit másolandónak, mit kikerülendőnek, hogyan segíti ez a rendkívüli műszaki fordulat a mi társadalmi céljainkat (…) nem kell csodálkozunk azon, ha a jelentésben találkozunk olyan megállapításokkal, amikkel ma itt és esetleg később sem értünk egyet. A párbeszédnek álcázott monológ segítheti a rettegő, magát egyedül érző gyöngét, jellemezheti a monomániás, ön- és közveszélyes elmebeteget. de nem azt, aki úgy érzi, hogy magának is van önálló mondanivalója, ami helyt tud állni egy valódi vitában, hiszen a történelem a fejlődési változatok között valódi vitát bonyolít, ítélete nem a felek önmaguk számára előrágott előítéleteitől függ…” Ami azt illeti, az akadémikus 1984-ben írt harcias megállapításaira meglehetősen kemény választ adott a történelem.)

Jang és Jin

Meggyőződésem, hogy a manipulációs társadalom korában a jóvátehetetlenül léket kapott nemzeti szuverenitásból eredő következmények vizsgálata sem végezhető el a konzervativizmus és a liberalizmus viszonyának politikától független elemzése nélkül. Ehhez azonban az alapfogalmak tisztázása szükséges. A magam részéről egy táblázattal- szeretnék e tisztázó folyamathoz hozzájárulni, tudva azt is, hogy a leegyszerűsítés mindig veszedelmes. Úgy érzem mégis, hogy csak az alapfogalmakból kiindulva nyílik lehetőség a dolgok értelmezésére, a bonyolult kapcsolatrendszerek, sokszor önmagukon belül is ellentmondásos viszonylatok elemzésére.

Kiindulópontom az, hogy sem a konzervativizmus, sem a liberalizmus nem abszolutizálható, bár a történelmet akár úgy is felfoghatjuk, mint folyamatos törekvést akár az egyik, akár a másik abszolutizálására. A konzervativizmus és a liberalizmus ugyanis, egymást kiegészítő, egymás nélkül létezni nem tudó kategóriák. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a távol-keleti szimbólum, a Jang-Jin fehér és fekete cseppjei. Együtt alkotnak kört, együtt adják a teljes egészt, bár egymásnak ellentétei.

Párhuzamos ellentétek

Az Úr, miután megteremtette a világot, berendezte abban a Paradicsomot, amit az első embernek lakhelyül adott, s hogy a tökéletesség tökéletlensége teljes legyen, a Jang- Ádámnak megteremtette ellentétpárját, a Jin-Évát. Megadta Ádámnak és párjának az abszolút biztonság minden kényelmet, mondhatni, a totális konzervatív álmot, de szabad akaratot adott hozzá, s egy tiltott almafát, hogy a szabad akaratot legyen min kipróbálni. Innentől fogva a konzervatív Paradicsom lakhatatlan, mert a tekintélyelv és a szabad akarat harcolnak egymással. Ha Ádám hallgat az Úrra, elmarad a történelem. De mert nem hallgatott rá, szabadságáért cserébe elveszítette a Paradicsomot.

A konzervatív ember számára Isten feltétlenül létező. Az a pont, amely minden kritikán felül áll, amelyhez minden esetben viszonyítani tudja saját magát, döntéseit, helyzetét. A konzervativizmus az abszolút igazságból eredezteti a részigazságokat, s mindent abszolút mércével mér. A konzervativizmus lényegi célja az elveszített Éden visszaszerzése, megépítése itt a földön.

A liberális ember az örök menekülő, semmi sem áll távolabb tőle, mint az Éden áporodott biztonsága. Számára önmaga jelenti a viszonyítási pontot, mindent önmagához, saját lehetőségeihez mér, Míg a konzervatív ember igyekszik mindent abszolút mércével némi, a liberális ember számára a mérce mindig viszonylagos, mert saját helyzete folyamatosan változik. Istenhez való viszonya az almában fejeződik ki: milyen következményei származnak abból, ha az almát elveszi.

A konzervatív ember számára az istentől jövő üzenet, az ige mindenek fölött való. Életét kis és nagy igék rendszere szabályozza, s igyekszik minden helyzetben alkalmazkodni ezekhez. A liberális ember az információt tartja fontosnak. Az Ige számára csak egy üzenete, amely mögött új információt sejt. A tiltott alma a tiltott, de megszerezhető tudást rejti. Az új információ vonzóbb, mint a már ismert és megunt Ige.

Míg a konzervatív ember az abszolút igazságban feltétel nélkül képes hinni, s ehhez nincs szüksége támpontokra, a liberális ember bizonyosságot akar. A feltámadott Jézus megjelenik a tanítványok előtt. Ok hisznek neki, hiszen addig is hittek benne. Egyikük, Tamás azonban első kézből való információt akar, és megtapintja a sebet. Csak miután bizonyosságot szerzett, fogadja el az új helyzetet. Ezért míg a konzervatív ember rendíthetetlen hitében, s attól a rossz tapasztalatai sem tudják eltántorítani, a liberális ember lét-eleme a bizonytalanság, mert a bizonyosság csak addig érvényes, amíg új bizonyosság nem erősíti vagy cáfolja meg azt.

A konzervatív ember számára elegendő az abszolút igazságból fakadó garancia, a liberális ember azonban az ígéretet tartja fontosabbnak, s ha csalódik, új vonzóbb ígéretbe kapaszkodik. Számára a garancia csak alap, amelyről el lehet és el kell rugaszkodni új és új ígéretek felé. A konzervatív vissza akar térni az elveszített Paradicsomba, a liberális Eldorádót keresi.

A férfi konzervatív, mert univerzuma változatlan, a nő liberális, mert méhében hordozza a megújulás lehetőséget. A konzervatív lételeme a család, mert az isteni Jang-Jin harmóniáját éli meg ezáltal, a liberális lételeme az egyéni élet, mert irtózik az eleve elrendeléstől. A konzervatív tágabb lételeme a nemzet, mert ez voltaképpen a család legtágabb értelmezése, a liberális lételeme a nyitott társadalom, mert mindent elvet, ami a szabad mozgását korlátok közé szorítja.

A konzervatív ember bezáruló életet él, mert a maga véges közegében törekszik az isteni tökéletességre, a liberális ember terjeszkedő életet él, mert minden közegben a határokon való túljutást keresi. A konzervatív társadalom a monarchiát kedveli, mert ez az isteni rend földi leképeződése, a liberális társadalom a köztársaságot, mert csak itt lehet biztos abban, hogy minden szabályával együtt a közeg folyamatosan változtatható.

A konzervatív ember alapszava az igen, mert legfőbb törekvése, hogy megfeleljen az abszolút igazságának, a liberális ember alapszava a nem, mert egyéni szabadságát vallja mindenekfölött. Ezért míg a konzervatív ember számára a folyamatosság és az építkezés (vagyis a visszatérés) mítosza a legfontosabb, a liberális ember a szabad verseny, azaz a folyamatos tagadás és rombolás mítoszát hirdeti.

A konzervativizmus alapeszméje a hosszú út elmélete: egyének és civilizációk végtelen menetelése az elveszített Paradicsomból a majdan megtalálandó Paradicsom felé, a liberális ember a rövid útban hisz: minden katona nadrágzsebében hordja a marsallbotot, csak a megfelelő nadrágot kell megtalálni.

A konzervatív célja a történelem befejezése, számára a folyamatosság azért fontos, mert közelebb viszi a tökéletességhez való azonosulás pillanatához, a liberális célja a történelem újrakezdése. mert nem a megoldás, hanem az utolsó utáni pillanat izgatja.

Nincs abszolút konzervatív és abszolút liberális ember. Mindnyájan egyaránt konzervatívok és liberálisak vagyunk, életkorunktól függően is hol az egyik, hol a másik énünk az erősebb. Azt gondolom, nincs abszolút konzervatív vagy liberális társadalom sem .. De míg a társadalmon belül egy-egy markánsan konzervatív vagy liberális ember szereplése döntően nem változtatja meg a folyamatot, ha egy társadalom az egyik irányba erőteljesen elmozdul, egy ponton túl jóvátehetetlen torzulás érheti. Ha csak egy vagy néhány társadalom torzulása következik be, a civilizáció képes a hibát korrigálni. Ha a torzulás az egész civilizációt éri, az már nem korrigálható.

A manipulációs társadalomban – nem kis mértékben a mikroelektronika viharos sebességű fejlődésének köszönhetően – van lehetőség arra, hogy civilizációs méretekben következzék be a konzervatív-liberális viszony olyan mérvű eltolódása, amely katasztrofálisnak tekinthető. Ebben szerepet játszik az a kategória, amely a táblázatban Isten megfelelőjeként szerepel, de amelyről mind ez idáig nem esett szó. A felhő fogalmának kifejtéséhez azonban szükséges még egy történelmi visszatekintést tenni.

A vörös liberalizmus

A már idézett Fukuyama-könyv szerint a liberalizmus a francia forradalomban és az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban fogant, s világméretű diadalát a liberális demokrácia akkor aratta, amikor összeomlott a Szovjetunió. Ne firtassuk a francia forradalom rút ellentmondásait, se azt, miféle imperializmusba torkollott, mint ahogy másodlagos e pillanatban azon néger rabszolgák sorsa, akiknek még sokáig kellett várni, hogy a szabadság hazájában szabadok lehessenek, mint ahogy a kiirtott indián civilizáció sorsán se töprengjünk. Van nekünk közelebbi példánk arra, hogy mit hoz a globális léptékű liberalizmus.

A kommunisták nagy történelmi kísérlete bizonyította, hogy őslakosok kiirtása és rabszolgák alkalmazása nélkül is el lehet szinte totálisan pusztítani a konzervatív társadalmi képletet, hogy aztán szinte azonnal, a teljes győzelmet követően a vörös liberalizmus dogmatikussá váljon: olyan pszeudokonzervativizmussá, amely minden lényeges kategóriájában a liberalizmusnak felel meg, de gyakorlatában messze túlszárnyalja a legkeményebb konzervativizmust is.

A fentebb felsorolt liberális hívószavak mindegyike megtalálható a szovjet terminológiában. Csak néhány fontosabbat emelek ki. A betiltott magasztos Isten helyébe a jelentéktelen ember lépett, a proletár. A család intézményének elsorvasztásával egy időben jelent meg traktoristalányok személyében az egyéni boldogulás igézete. A nemzet elavult fogalmát az internacionalizmus mint egyfajta korlátozottan nyitott társadalom váltotta fel. A társadalmi struktúra teljes szétrombolása rövid utat nyitott az érvényesülni akaró egyén előtt: csak a pártba kellett belépnie, s megindulhatott az érvényesülés útján felfelé. Parasztfiúkból vállalatvezetők lettek. A garantált igazságokat felváltotta a kommunizmus ígérete.

Nem sorolom tovább. Akinek van kedve, tovább töltögetheti a táblázatot. Mára világossá vált, hogy a vörös liberalizmus nagy történelmi kísérlete totális katasztrófát eredményezett. De ami ennél fontosabb, az összeomlást követően derült ki, hogy az érintett társadalmak belső értékrendszere szinte teljesen elpusztult. A kísérlet egyetlen eredménye a mérhetetlenül sok áldozaton túlmenően (ezért ne sirassuk a jakobinusokat, a rabszolgákat és az indiánokat, van siratnivaló saját halottunk is elég) a káosz lett.

Oroszországot nagyobbrészt a maffia és a hatalmas birodalom tehetetlensége tartja össze. Jugoszláviát semmi sem tudta meg- és összetartani. Romániában, Szlovákiában, Lengyelországban, a balti országokban és Magyarországon a nemzeti identitását viszonylagosan megőrző lakosság képtelennek bizonyult a modern demokrácia és a manipulációs társadalom kihívásainak megfelelni. Eszköz lett egy felülről vezérelt játszmában.

Médiahatalom

Pokol Béla írta a Magyar Nemzet július 9-i számában: „Magyarországon még nincsenek stabil választói pártpreferenciák, amelyek a nyugati demokráciákban a bizonytalan szavazók arányát néhány (öt-tíz) százalékra csökkentik. (…) a választópolgárok körülbelül fele minden kötődés nélkül vándorol egyik párttól a másikig (…) Erre az abnormális méretű bizonytalan szavazótáborra (…) pedig elsősorban a tömegmédiumok összehangolt sulykolásai hatnak. A szerző szerint nálunk a választásból eredő politikai hatalom mellett, „önálló hatalmi forrásként a médiahatalom stabilizálódott.” Amelyről cikke végén megállapítja: „Nincs nagyobb veszély a parlamentáris demokrácia alapelveire és intézményeire ma Magyarországon, mint a médiahatalom kiterjedése.”

Hozzáteszem, szerintem nemcsak a parlamentáris demokrácia kerülhet veszélybe a médiokrácia teljhatalmával, hanem a magyarság (lengyelség, szlovákság stb.) nemzeti léte is. A szovjet modell ugyanis megmutatta, hogy elegendően nagy társadalmi méretekben és koherens konzervatív közegben is megvalósítható a totálisan liberális társadalom, amennyiben a hatalmi eszközök birtokában a hatalmon lévők módszeresen elpusztítják a konzervatív értékrendszert. Az információs, majd a manipulációs társadalom eszközrendszerével – Fukuyama útmutatása szerint – ez a kísérlet globális méretre is kiterjeszthető. Ennyi előkép után nem kell nagy bátorság ezt feltételezni.

A fogyasztói társadalmat a tömegtermelés feltalálása teremtette meg. Ebből fakadt, hogy a fogyasztót személyesen kellett megtalálni és megszólítani, de tömeges méretben, hogy a termék elkeljen. Ez a kényszer teremtette meg az üzleti alapot a tömegmédiumok eszközei fejlesztésének. A mikroelektronika robbanásszerű fejlődésével kialakult információs társadalomban a legnagyobb és legjobban jövedelmező iparággá fejlődött a társadalom meggyőzése és fogyasztásra való késztetése. A manipulációs társadalom a fogyasztási kényszert szenvedéllyé fokozva fogyasztásfüggővé tette az állampolgárt.

A befolyásolás eszközrendszere formailag tökéletesen megfelel a liberalizmus eszközrendszerének. A Jóistent nem lehet videoklipen népszerűsíteni, mivel abszolút egyedülvalóságában nincs üzleti értéke, mint ahogy a Mona Lisa fogyasztására sem érdemes tömegeket mozgósítani. Az egyedülvaló, a konzervativizmus egyik alapértéke a manipulációs társadalomban használhatatlanná vált. Vagy kópia lesz belőle, vagy örök időkre a múzeumokba kerül.

Magyarország piac lett. Íme a válasz Pokol Béla ki nem mondott kérdésére. A magyar szavazók 1994-ben nem választottak, hanem vásároltak. Annak adták szavazataikat, aki a legtöbbet ígérte. Hogy az ígéret mögött nincs garancia? A mosóporreklámok mögött sincs. Mégis hisznek nekik nálunk az emberek. Ugyanis bár konzervatívan merev közegben, de liberális elvek szerint éltek.

Zárszó helyett

Ami a konzervatív Istent helyettesítő liberális felhőt illeti, úgy hiszem, a fogalom nem igényel már túl hosszú magyarázatot. Lényegében véve a médiokráciáról van szó, amely felhőként borítja be az emberi civilizációt, s olyan manipulációs jogokat tart fönn magának, amelyek isteni privilégiumok. A felhőn nemcsak a tömegmédiumokat értem, de mindazon információs, marketing- és egyéb kapcsolatrendszereket, amelyek ezekkel összefüggenek, a közvélemény-kutatásoktól a bizalmas üzleti információkon át a tőzsdéig. Olyan, a lentiek számára átláthatatlan képződmény ez, amely döntően befolyásolja életünket, sőt, eljutottunk arra a pontra, amikor függőségünk azt eredményezheti, hogy a felhő lesz létezésünk egyetlen záloga.

Ez az a pont, amikor elölről kezdődik a történelmünk, Mert a felhő is tagozódik, s előbb-utóbb kiválasztja a maga irányítóit, s azok a Legfőbb Irányítót. Onnantól fogva új emberistene lesz a civilizációnak. És újra kezdődik egy új Gilgamestől a történelem. Iszonyú léptékekben: iszonyú pusztításokkal, vérrel, háborúkkal, rabszolgalázadásokkal.

Hacsak a modem konzervativizmus nem találja meg a globális választ e globális léptékű kihívásra. És vissza nem állítja az egyensúlyt. Isten (talán) visszatér. Ennek vázlatos bizonyítására itt nem jutott sem hely, sem idő.

Az elkövetkezőkben azonban erről sokszor és bőven kell beszélni.

* * *