Galsai Dániel

Kiutak vagy kiúttalanság a magyar közéletben?

A címben idézett kedves-bugyuta régi sláger kedélyes olvasmányt ígér. Az alcím már kevésbé. Nem óhajtok zsákbamacskát árulni, így rögvest leszögezem: inkább az alcímmel foglalkozzon a nyájas olvasó…

Néha még mindig kimondatlanul, de most már egyre többször kimondva, forró tavaszra készül a magyar politikai közélet. Ami még hagyján, de az utcák, kávéházak politikával nem súlyosan fertőzött népe is, ezt saját tapasztalatból mondhatom. És ez már nagyobb jelentőséggel bír. Különösképpen azért, mert ez a „várakozás” egy nagyon szokatlan egyedi jelleggel bír. Az efféle társadalmi törésvonalak mentén ugyanis általában két (vagy több) markánsan megkülönböztethető csoport szokott egymásnak feszülni. Politikai, ideológiai, gazdasági lehet az érdekkülönbözőség oka, de emlékezhetünk a legendás dél-amerikai esetre, amikor egy vitatott végeredményű futballmeccs sodort háborús konfliktusba két szomszédos országot… Magyarországon most azonban más a helyzet. Mert bár kétségkívül megvannak az ideológiai frontvonalak, lehet bátran „őszödözni” és „tokajozni”, „Gyurcsányozni” és „Orbánozni”, egy nagyon szűk kormányhoz közel álló politikus-közgazdász-újságíró réteget leszámítva a hírekből és a hétköznapi beszélgetésekből egyértelműen leszűrhető: a Gyurcsány-csomag gyakorlatilag életbe lépése pillanatában megbukott. Félreértés ne essék, nincsenek illúzióim, a parlamenti többség birtokában ennek ellenére ideig-óráig tovább vihető, toldozható-foldozható, de ez csupán hatalmi siker, tömegtámogatottság nélkül. Ez a helyzet különösen riasztó a kormány számára, hiszen voltaképp a súlyos intézkedések hatása majd csak most lesz érzékelhető. Most, tavasszal… Ezek után talán őrültnek tűnhet abbéli véleményem, hogy egyébként Gyurcsány Ferenc és csapata az elmúlt tavaszi választások óta sikert sikerre halmozott. Pedig ez így van. Az más kérdés persze, hogy ezek kivétel nélkül kommunikációs diadalok voltak. Aki nem hiszi, járjon utána, de talán elég emlékezni is. Még a balatonőszödi beszéd előtt nyilvánosságra kerültek a választási ígéretekkel szembeni megszorítási tervek. Megúszták. Jött a legendás skandalum, a káromkodás, a hazudozás beismerése, a sánta „Pannon puma” dicstelen futásának lelepleződése. És jött talán a beszéd – számomra legalábbis – legrémisztőbb része, amikor a miniszterelnök dúltan saját párttársait fenyegette meg, mondván, aki nem tart vele, annak nem kell felvennie a havi 4-500 ezer forintos fizetést, visszamehet mindenki a saját szakmájába, ha még egyáltalán ott szívesen látják… Hittel állítom, hogy ez az arrogáns cinizmus 1990 óta bármelyik kormány bármelyik pártjánál kiverte volna a biztosítékot. Most nem. Az MSZP ezt a banánköztársasági modellt is lenyelte, másnap már Lendvai Ildikó a köztévében arról beszélt, hogy voltaképpen a kimondott négy év az valójában tizenhat, a lebukás az beismerés, a fekete az fehér, csak rossz a világítás. Sajnos neves író is akadt, aki ezt az arcátlanságot a „rendszerváltás óta a legőszintébb beszédnek” aposztrofálta. Még egy kommunikációs diadal. És tovább. Da capo al fine… Ahogy az MSZP sorra megnyerte, a Fidesz sorra elveszítette a kommunikációs csatákat. Még azt a tényleg kézenfekvő botrányt, valójában az „eredendő bűnt” sem volt képes a társadalom egy jó részével megértetni, hogy a 2002-ben, az akkori kormányváltás idején az újonnan csatlakozott országok között minden lényeges gazdasági mutatóban az első három helyen szerepeltünk, a Medgyessy-Gyurcsány-éra végén pedig a kilenc-tizediken… És az MSZP-SZDSZ csapda most ismét föl vagyon állítva. De – s ezzel nem akarok vészmadár lenni – ez az utolsó. Ha a Fidesz ebbe is beleesik, akkor nagyjából leszámolhatunk minden reménnyel. „Csak egy nap a világ…” – énekelte egykor az örök díva Karády Katalin. A kormány számára egyértelműen két esztendő a világ. Ezt kell megúszniuk. Ezért született meg a Gyurcsány-féle közhelygyűjtemény „Szembenézés” ál-címmel, az összefogás szükségességéről, Bibót citálva, a nemzeti egységet hangsúlyozva – de azt nem feledve, hogy ebből az egységből „kimarad” az ország nagyobbik részét képviselő (2006. októberi állás szerint) „szélsőséges, populista” Fidesz… A kereskedelmi tévék SMS-üzeneteiben sorjáznak a MUK-ról, a legnagyobb ellenzéki párt „fekete seregéről”, a tavaszra várható szörnyű, természetesen Orbán Viktor által tervezett, gerjesztett és irányított terrorcselekmények rémképei… Dávid Ibolya (Leisztinger Tamás, Schmuck Andor, Tisztelet Társasága…) is csatasorba állt. Egységben a kétség, jöhetnek a kétharmados törvények is, a tavalyi hazugsághalmaz feledve, töröljük el a „haláladót” (amúgy a legkisebb adónem az összes közül…), és akkor a haza fényre derül! Cél a centrum, cél az öt százalék, cél a kényelmes mandátum. Csak két évet kell kibírni! És ez nem vicc. Tessenek számolni a jelen intézkedések következményeivel, és számoljanak le azzal a jobboldalon dívó téveszmével, hogy Gyurcsány Ferenc mániákus őrült, és csak az Orbán-gyűlölet táplálja. Nem, kérem tisztelettel! Itt minden, szinte mérnöki precizitással ki vagyon számolva. Ha nem hisznek nekem, „kérdezzék meg orvosukat, gyógyszerészüket”, ugorjanak le törzskávéházukba, látogassák meg autószerelőjüket, közalkalmazott ismerősüket. Ippeg ez a két év kell ahhoz, hogy végképp „érdemes legyen” a szocialistákra szavazni, mert tőlük jön a segély, mert ha tudják, hogy hozzájuk húzok, tán nem bocsátanak el, mert talán az APEH is elnézőbb lesz, és legfőképp, mert már úgyis mindegy, a vállalkozás csődbe ment, a családi ezüstből élünk, ők pedig erősek és gazdagok… Így születhet meg a „Páriák Köztársasága”. A szocialista-szabad demokrata-kormányzás tavaly május óta a klasszikus burleszk alaphelyzethez hasonlít. Tudják, amikor a főhős egy építési területre téved, az állványok alatt csetlik-botlik, éppen mögötte esik le a tégla, megtorpan, és ezzel elkerüli, hogy az előtte lezuhanó cserép főbe kólintsa, ijedtében lehajol, s így a feje felett suhan el a kötélen lógó vödör… Igen, vélhetőleg a szocialisták jó része sem érti pontosan, hogyan úszhattak meg ennyi lebukást, rossz gazdasági döntést, botrányt. Most pedig megpróbálnak előre menekülni. Igen, a burleszk főhőse is azt teszi, amikor végre rájön, milyen veszélyben van. És akkor esik bele a meszes gödörbe. Mi várható tavasszal? Egy bizonyos, a kormány által generált kommunikációs háború döntő szakaszába lép. És ezt a Fidesz, ha jót akar, már nem veszítheti el. Mert az MSZP berkeiben világosan tudják, hogy lehet, hogy „ez a harc lesz a végső”. Ha sikerül letuszkolni az ország torkán a brutális közüzemi emeléseket, ha sikerül egyes Fradi-huligánokat „Orbán-csürhének” beállítani, bezárt és leépített kórházakat, ezrével elbocsátott pedagógusokat „szükséges rossz”-nak beállítani, akkor az MSZP-SZDSZ-klientúrának nyert ügye van. Akkor jöhet 2008 januárjától az ingatlanadó, és utána az özönvíz… Mondjuk ki: a Fidesz kommunikációs gárdája 2002-től számtalan drámai hibát követett el. A teljes felsorolás szétfeszítené ezen írás terjedelmi kereteit, így csak villanásszerűen: 2002-ben, az első vereség után Pokorni Zoltánnak az volt a legnagyobb öröme, hogy a „szélsőséges MIÉP kiesett a parlamentből” (mely jelzőn akár lehet is vitatkozni, de ez Kovács Lászlót akkoriban sem érdekelte, együtt kampányolt a szélsőséges Munkáspárttal, és nyertek). Aztán következett a frissen alakult Jobbik teljesen érthetetlen diszkreditálása (pedig a valóban romlatlan és kikezdhetetlen múltú fiataloknak a három százalékára nagy szükség lett volna 2006-ban…), Kövér László azonnali háttérbe szorítása, noha rögvest kiderült, hogy a „köteles beszéd”-ről szóló szocialista interpretáció szemenszedett hazugság. És úgy általában: az állandó defenzíva, az állandó elhatárolódás, az állandó megfelelni vágyás Orosz József, Bánó András és Bolgár György kívánalmainak. Akik egyébként – teljes joggal – egy jót mosolyogtak a markukba, majd a következő műsorukban újra az arrogáns, antidemokratikus, vezérelvű, intoleráns Fidesz-rémképét vázolták. E lap kitűnő szerzője, Lovas István írta néhány hónapja, hogy a vezető jobboldali párt egyik „marketing vezető” hölgye a választások előtt nem sokkal bő társaságban azt mondta állítólag, ha lenne egy géppisztolya, lelőné Lovas Istvánt! Bravó, fiúk, lányok! Ez igen! Ez, meg a „fekete plakát”-kampány! Apropó, volt, aki az előbb említettekért elvitte a balhét? Aligha, de ez most már nem is érdekes. Csak csendben és nagyon szerényen közlöm, képviselőurak, platform- és pártalapításokra készülők, fideszes médiás, marketinges fiúk-lányok, ha ez a két esztendő eltelik, nagyon szűkösek lesznek számotokra is azok a félhomályos, süppedő szőnyeges irodák, ahol ezeket a „politikailag korrekt” ideákat kiötlöttétek! Higgyetek egy rutinos motorosnak, aki dolgozott „liberális médiaműhelyben” is! Szűkebb pátriámban, egy Pest megyei kistelepülésen már látszanak az első jelek. Egyre több az eladó nyaraló, közért, kávézó, kereslet szinte alig. De el fognak kelni, jóval ár alatt, egy-másfél év múltán, ezt a helyiek is tudják. A kis telkeket majd összevonják, a boltokat átalakítják olyanok, akik számára a díjemelések nem okoznak megoldhatatlan gondot. Külföldiek lesznek a vásárlók, akik ezek után (a maguk szempontjából, teszem hozzá, teljes joggal) rendkívül hálásak lesznek annak a kormánynak, amelyik ilyen kedvező üzleti viszonyokat garantál számukra… Akkorra szakadhat le végleg a középosztály, akkorra zárulhat végleg be a kör. Mi várható tehát tavasszal? Sajnos nincsenek kellemes jóslataim. A nagy léptékű társadalmi elégedetlenségi hullám kódolva van a jelenlegi helyzetben. És bármilyen durván hangzik, a „balhé” bizonyos értelemben a kormány érdeke is. Nem, nem őrültem meg. Emlékezzenek októberre, néhány száz eszement tombolása milyen gyorsan elterelte a figyelmet a hatalom ballépéseiről, még talán az elmúlt évek hazugságairól is! Akár így, akár úgy, már mostanra világossá kezd válni, hogy a megszorító csomag, legalábbis eredeti formájában, tarthatatlan. Csak az elmúlt két hét terméséből: tombolnak a vidéki szocialisták a korházak bezárása ellen (hát igen, saját körzetükben nekik kell állniuk a pofonokat, nem a bölcs fővárosi „főnököknek), ahogy előre megjósolható volt, a Regionális Egészségügyi Tanácsok kutya fülét sem érnek, lassan már nem is ágyakról, hanem kórházi vánkosokról megy a reménytelen vita, váratlanul kidőlt egy újabb csontváz a szekrényből a csekély ötvenszázalékos gyógyszeráremelés képében, a főpolgármester a kormányt, a kormány Demszky Gábort okolja a brutális (mindamellett váratlan és teljesen érthetetlen), a HÉV-re váltható diákjegy áremelése miatt, az SZDSZ szinte már csak önnön fönnmaradásával foglalkozik, a távozó Kuncze Gábor helyére a ”méltán országos népszerűségre szert tett„ Kóka János, és az örök vesztes Fodor Gábor aspirál, az MSZP népszerűsége évtizedes mélyponton, 18 százalékon áll… Hát ez így nem megy. Még egy humánusabb, végiggondoltabb programmal is nehezen menne. Ezt már nem lehet ”kikommunikálni„. Csak a tavalyi évben októberig 14 ezer kis- és középvállalkozás ment csődbe! Őket már nem győz meg semmilyen plakátkampány. Mit hoz a tavasz? Márai írta: ”A kommunizmusban az a legszörnyűbb, ami utána következik.„ Haló poraiban is elnézést kérek a nagy írótól a durva átfogalmazásért: ebben az elbaltázott, érzéketlen csomagban az a legszörnyűbb, ami utána következik… A kormány két sanyarú évet ígér, és türelmet kér. Aligha fogja megkapni. Vagy legalábbis – kedves, józan szocialista és liberális felebarátaim, a ti érdeketekben is – remélem, hogy nem. Az el…úrt öt esztendő után egész egyszerűen az ország nagyobb részének nincs két év tartaléka. A kormánynak pedig nincs hitele. Valami olyasmi ez, mintha bejelentenék, hogy mindenki lottó-főnyereményt, hosszú, boldog életet és párductestű fiatal barátnőt kap. Mindenki, aki előbb hajlandó 15 percig visszatartani a lélegzetét. Nosza, férfitársaim, lehet jelentkezni!