– A hadak ragaszkodnak felséged személyes jelenlétéhez – jelentette a nádor II. Lajosnak. – Velem már be sem érik – tette hozzá kicsit sértetten.

– Milyen a harci morál? – kérdezte az uralkodó.

– A csapatokkal nincsen baj. De Buda tele van olyan falragaszokkal, amik a háború ellen tüzelik a lakosságot. A Magyarországi Törökök Közössége és az Allah Nagy civil szervezet tiltakozik a fejét felütő xenofóbia miatt.

– Mi van? – kerekedett el a király szeme, miközben felcsatolta derekára a kardját.

– Nem vicc. Azt terjesztik, hogy a janicsárok valójában szerencsétlen sorsú, szánalomra méltó emberek, akiket gyerekkorukban elraboltak. Szeretetre vágynak, jó szóra, takaróra, élelemre. De sertéshúst nem fogadnak el, mert az a vallásukba ütközik.

– Még valami jó hír? – érdeklődött fásultan az ifjú Jagelló.

– Valaki beszólt a dél-erdélyi főuraknak a nagy számban bevándorló vlah pásztorok miatt. Elfoglalják a földjeinket, rosszabbak a töröknél, mert nem fegyverrel teszik, hanem csöndben, kitartóan. Tudja, felség, mit mondott erre Drágffy? Idézem: „Ugyan már, talán Oláhország lesz itt, attól félsz?” Ugyanis tegeződünk. „Itt Hungária volt mindig, az is marad. Aki összeesküvés-elméletekkel akar idegenellenes érzelmeket generálni, az hazudik és a pecsenyéjét sütögeti. Olyan álságos, populista fenyegetésekkel, hogy az országot elfoglalják a törökök, meg hogy majd évszázadok múlva Erdélyből kiszorulnak a magyarok, vagy hogy Nándorfehérvár Szerbia fővárosa lesz… Ugyan már!” Talán a legjobb volna átengedni a törököket.

– Gondolod, ha ráküldjük Bécsre az oszmánokat, elfoglalják, akkor mi majd egy nagy lyuk maradunk itt Európa közepén, ahová nem jönnek be?

– Csakhogy a harcot el is lehet veszíteni.

– Jegyezd meg, fiam – mondta a húsz­éves uralkodó a negyvenéves Báthorinak –, ha egy ország, egy közösség feladja az önvédelmet, ha tetteiben az mozgatja, vajon mit szólnak hozzá az ellenségei, hát nem lesz hosszú életű a földön.