Azóta komoly szociológiai tanulmányokat végeztem (kiderült például, hogy gyakorlatilag mindenkinek volt már vesegörcse, de legalábbis tud olyanról, akinek volt, van vagy lesz), s megtudtam, hogy leginkább a szülési fájdalomhoz hasonlítható. Ebben nem tudok állást foglalni, mert a kettő közül nekem csak vesegörcsre van esélyem, és bármennyire is liberalizálódik a családjogi törvény, bármennyit fejlődik a tudomány és Terry Black, ez nálam már így is fog maradni.

Mindenesetre ha csakugyan így van, most már nem csodálom, miért fogy a nemzet. Természetesen nem mindegy, hogy a kínok végén vesekő, avagy ember születik. Ez még akkor is fontos igazság, ha néhány kormánypárti politikust (de említhetnék tévés „celebet”) elnézve arra gondolunk; talán mindenkinek jobb lett volna, ha vesekőként jönnek a világra.

Nagy nemzetstratégiai, történelmi és politológiai megfigyeléseket is tettem a görcs kapcsán.

Kétségkívül másként szemlélem eztán a diktatúrának áldozatul eső kollaboránsok ügyét. Ha akkor, a vesegörcs csúcspontján megjelenik a rendelőben egy szimpatikus ávós, és szenvedéseim csillapításával összefüggésben felajánlja, hogy dolgozzam eztán nekik, habozás nélkül aláírok bármilyen beszervezési nyilatkozatot.

Ha a fájdalom megszűnése érdekében le kell szavazni az MSZP-re, hát leszavazok. Akár az SZDSZ-re is. (Na nem, az SZDSZ-re azért mégsem…)

Hála Istennek, végül kettő injekcióval sikerült legyűrni a megpróbáltatásokat, és még a szocikra se szavaztam. Már csak azon izgulhatunk, hogy 2010-re nem kap-e a hazai populáció ötven százalék plusz egy tagja vesegörcsöt, amelyre gyógyírként újból Gyurcsányt választják. Ehhez persze inkább agygörcs kéne, de azt mondják, a migrén is elviselhetetlen…

Ungváry Zsolt