A király a kunyhó előtt ült; készítettek számára fonott széket, de ő inkább egy pocsolyába telepedett, mert az hűtötte a trópusi forróságban. Fülcimpáit méteresre nyújtotta két korong segítségével, orrát halcsont fúrta át. Szeme elé valami import lornyont emelt, azon át nézett az öltönyös európaira.

– Nézd, nagy király – kezdte az idegen. – Megszólításom „Ó, Minden Nyam-nyamok Ura!”. Aki ezt nem tiszteli, azt a kormányőrség felpofozza, megfőzi, és a királyi tanács elfogyasztja. Bevett gyakorlat ez nálunk, gyakorta eszünk fiatal nyam-nyam lányokat is. – Szép hazád van, Ó Minden Nyam-nyamok Ura! – bókolt a fehér ember. – Arra gondoltam, minek vesződjél vele, minek idegeskedj a sok buta nyam-nyam miatt, miért üssön meg a guta időnap előtt? Én megveszem a te országodat szőröstül-bőröstül. Kapsz tőlünk szép ruhát, továbbá a bankbetét nevű nagyhatalmú istenséget, amelyet a fehér ember imád. Cserébe átpasszolod nekünk a pálmákat termő földeket, a kókuszdió-feldolgozóipart, a vízvezetéket, amit ti folyónak hívtok. Megengeded, hogy profitorientált egészségbiztosítók sajtolják ki népedből az utolsó fürt banánt is, s ráadásként ideadod a szerencsejáték-koncessziót is; nagy játéktermeket fogunk építeni, és ide jönnek a gazdagok a világ minden tájáról, hogy a mi rulettasztalunknál, de a te országodra sütő nap fényében költsék el a pénzüket. Áll az alku? A király kiszállt a pocsolyából, megigazította a halcsontot az orrában, aztán a vendége lába elé köpött. – Nézd, Ó Nagypofájú Idegen. Nekem nincs túl jó véleményem az alattvalóimról; csak arra alkalmasak, hogy vizet hordjanak a pocsolyámba. Megvetem, lenézem őket. Néha meg is eszem. De amit te kérsz tőlem, azt a leghitványabb, legprimitívebb vadember sem tenné meg a népével. Azt javaslom, aljas terveiddel keress fel egy másik országot, egy másik vezetőt, aki hajlandó erre. Bár azt hiszem, ilyet Afrikában nem találsz. Próbálkozz Közép-Európában! Az idegen sebesen távozott, mert a királyi tanács közben előkészítette az evőeszközöket…