A költségvetésből jelentős összeget szántak erre a fontos feladatra, és törekedtek rá, hogy minél több komiszszárt küldjenek egy-egy meccsre. Ezek az alkalmazottak aztán azonnal közbeléptek, ha veszélyt észleltek. Ha egy szurkoló a játékosok ügyetlenkedése és a miniszterelnök képességei között párhuzamot vont, ha transzparensén félreérthető, pártunkat és kormányunkat bíráló megjegyzéseket szerepeltetett, rögvest ott termett egy komisszár, felgyújtotta a molinót, vattával tömte be a drukker száját. Eközben társa elvette a bíró sípját és megszakította a játékot, amíg az incidens lezajlik.

Nem mondhatni, hogy az egyébként sem fergeteges hazai futball ettől még pergőbb és látványosabb lett volna, ezért a szurkolók kezdtek elmaradozni, viszont az éberség nevében egyre tovább növelték a komisszárok számát, amíg az meg nem haladta a fizető nézőkét. Sőt, lassacskán kizárólag ők képezték a közönséget, s mivel rendszeresen jártak meccsre, idővel drukkolni kezdtek valamelyik csapatnak.

Egy idő után már ők is bekiabálták: „Szemüveget a bírónak!” Később: „Ezt elkúrtad!”; mígnem lassacskán a korábbinál is vadabb állapotok alakultak ki. Az újpesti komisszár összeverekedett a fradistával, és amikor a Felvidékre is áthívták őket, hogy rendet tartsanak a magyar szektorban, a szlovák rendőrök szétverték a magyar komisszárokat.

– Ez így nem mehet tovább! – mondta Gyurcsány a Parlamentben. – Létre kell hozni egy testületet, amelyik kordában tartja a komisszárokat.