A kapitány megállt a Titanic parancsnoki hídján, és beszívta a hűvös, sós tengeri levegőt. Innen felülről minden és mindenki olyan aprónak látszott. Nem olyan nagy dolog egy ilyen hajót elkormányozni, morfondírozott. Minden hülyének sikerül. Menni kell ész nélkül előre, ez a teknő sosem süllyed el. Telepakolhatják ballaszttal, leválaszthatják a kabinjait, kilophatják belőle a szegecseket; úszik tovább, dacolva a józan ésszel. Nos, ha itt, errefelé, a jéghegyek között levágjuk az utat, akkor olyan gyorsan New Yorkba érhetünk, hogy mindenki csodálkozni fog: „Nahát, ez itt már Amerika?” De az is lehet, hogy ha egy kicsit elvétjük az irányt, Latin-Amerikában kötünk ki. Mindegy, a cél világos. Történjen bármi, csak miénk legyen a kék szalag, a cordon bleu.

– Nem kellene mindent kockára tenni azért a vacak szalagért! – kiáltotta fel néhány utas az alsó fedélzetről. A kapitány levigyorgott rájuk a magasból. – Nekem ez a cordon a mindenem. – Feláldozza miatta akár a hajót is? – Ez a hajó mindent kibír. – És az utasok? – Az utasok pláne! Eleinte fáznak egy kicsit, de majd megunják, és nem fáznak többet. – Jéghegynek fogunk ütközni. – Lárifári. Maguk folyton hiszterizálják a közvéleményt. Nézzék csak, milyen szépen táncolnak a többiek odabent a szalonban. Úgy kapkodják a lábukat, úgy kacagnak, hogy a könnyük is kicsordul. Menjenek be, igyanak meg egy koktélt az elődömmel. Fogják be a szájukat, és ne üssék az orrukat a dolgomba. Én biztosan fogom a kormányt. – Mi számtalanszor figyelmeztettünk a veszélyre! – hallatszott újra lentről. – Megkérem az alsó fedélzet szószólóját, ne riogasson teljesen alaptalanul jéghegyekkel. Kinek jó ez az örökös feszültség? Veszélybe kerülhet a cordon. – Nekünk nem kell a cordon! – De nekem kell! – Nem kell! – De kell! Éjszaka volt; a hajó körül a tenger békésnek látszott.