A szigeten forrtak az indulatok, ám a kormányzat tehetetlenül tárta szét a kezét: a globális felmelegedésről nem ők tehetnek. Arról viszont igen, hogy jó pénzért már réges-régen eladták a pálmafákat; némelyiknek a termését is lekötötték húsz évre előre, és a helybéliek kizárólag a levelekre tarthattak igényt, hogy azzal takarják el meztelen feneküket. Valamennyi hajót, tutajt, csónakot ugyancsak külföldi befektetők vásároltak fel, ezzel az őslakosokat megfosztották nemcsak a halászat lehetőségétől, de a meneküléstől is egy esetleges katasztrófa esetén. A partra kiülő srácok azonban nézegethették, amint kövér nagytőkések terpeszkednek azokban a kenukban, amiket még nagyatyáik faragtak saját pálmafáikból.

Annyi örömük maradt mindössze, hogy némelyik új tulajdonos, nem tudván bánni a csalárdul szerzett vízi járművel, beleborult a tengerbe, ahol felfalták a cápák. Ilyenkor a fiatal bennszülött legények „A nagy hal megeszi a kis halat”-kiáltással örvendeztek. Ha túl jó kedvük kerekedett, az idegen zsoldban lévő rendőrök közéjük lőttek, utána csend lett.

Később a kormány eladta a sziget ivóvízbázisát jelentő patakot egy amerikai befektetőnek, aki élményparkot létesített a helyén. A szegénység nőttön-nőtt, a dúsgazdag miniszterek naphosszat ücsörögtek jakuzzis pocsolyájukban, s onnan adták ki a rendeletet, miszerint a túlzott fogyasztás visszaszorítására ezentúl fejenként csak egy deci kókusztej jár.

Az óceán pedig mind magasabb lett, éjszakánként ugyanis a miniszterek hosszú slagokból vizet locsoltak a tengerbe, felgyorsítandó a sziget pusztulását, mivel jó pénzt kaptak ezért a bálnavadászoktól, akiknek már régóta útjában állt ez a zátony.

Ungváry Zsolt