– Igazság szerint – mondta – én vagyok a fő várományos. Ha már a köztársasági elnökségről lecsúsztam, ez megillet.

– Mert Ferencnek mennie kell – dünnyögték a többiek, de pillantásukkal maradást parancsoltak Katalinnak.

– Én a múltkor már majdnem miniszterelnök lettem – mondta Péter. – Nekem ez jár.

– Te, megbocsáss – vigyorgott Imre, de nem jókedvében, csak megszokásból – annyira jelentéktelen vagy; észre sem veszik, ha kormányfő leszel. Ez már akkor sem volt jó ötlet. Karizmatikus politikus kell ide!

– A számból vetted ki a szót – búgta Ildikó, és már indult is az üres szék felé, amikor belépett az ajtón Ferenc. Szemüvegét körbejártatta a termen.

– Na, mi az? – szólt, a fő helyre mutatva.

– Nem dőlt még el? Kimenjek?

– Ugyan, hova gondolsz? – csicseregte Ildikó.

– Foglalj helyet! Nem, ne oda! – tette gyorsan hozzá, amikor Ferenc megszokásból a csillag csúcsához akart telepedni. – Ott, az ajtó mellett.

– Tehát így gondoljátok? – töprengett Fletó.

– Én látványosan repülök, ez mindenkit kielégít, s minden folytatódik, mint amikor Pétert leváltottuk. Okos terv. Legyen hát Katalin! Ő olyan lelkesen támadott eddig, róla elhiszik még a jobboldaliak is, hogy végre egy becsületes kommunista.

– Ugyan! – mosolygott zavartan Katalin. – Túlbecsülsz, kérlek.

– Szerintem is – kelepelt Ildikó. – Olykor túljátszottad a szerepedet, drágám, már ne is haragudj! Jó, jó, a belső bírálat jól mutat, azt a látszatot kelti, hogy demokratikus párt vagyunk, de…

– Szerintem – grimaszolt Imre – dobjunk kockával.

– De annak hat oldala van, mi meg csak négyen vagyunk.

– Öten. Adhatunk Ferencnek is még egy esélyt. Ha pedig hatos lesz, visszahozzunk Kádár elvtársat. Elvégre azért loptuk el.

Ungváry Zsolt