Jobbszél – Utódlás
– Igazság szerint – mondta – én vagyok a fő várományos. Ha már a köztársasági elnökségről lecsúsztam, ez megillet.
– Mert Ferencnek mennie kell – dünnyögték a többiek, de pillantásukkal maradást parancsoltak Katalinnak.
– Én a múltkor már majdnem miniszterelnök lettem – mondta Péter. – Nekem ez jár.
– Te, megbocsáss – vigyorgott Imre, de nem jókedvében, csak megszokásból – annyira jelentéktelen vagy; észre sem veszik, ha kormányfő leszel. Ez már akkor sem volt jó ötlet. Karizmatikus politikus kell ide!
– A számból vetted ki a szót – búgta Ildikó, és már indult is az üres szék felé, amikor belépett az ajtón Ferenc. Szemüvegét körbejártatta a termen.
– Na, mi az? – szólt, a fő helyre mutatva.
– Nem dőlt még el? Kimenjek?
– Ugyan, hova gondolsz? – csicseregte Ildikó.
– Foglalj helyet! Nem, ne oda! – tette gyorsan hozzá, amikor Ferenc megszokásból a csillag csúcsához akart telepedni. – Ott, az ajtó mellett.
– Tehát így gondoljátok? – töprengett Fletó.
– Én látványosan repülök, ez mindenkit kielégít, s minden folytatódik, mint amikor Pétert leváltottuk. Okos terv. Legyen hát Katalin! Ő olyan lelkesen támadott eddig, róla elhiszik még a jobboldaliak is, hogy végre egy becsületes kommunista.
– Ugyan! – mosolygott zavartan Katalin. – Túlbecsülsz, kérlek.
– Szerintem is – kelepelt Ildikó. – Olykor túljátszottad a szerepedet, drágám, már ne is haragudj! Jó, jó, a belső bírálat jól mutat, azt a látszatot kelti, hogy demokratikus párt vagyunk, de…
– Szerintem – grimaszolt Imre – dobjunk kockával.
– De annak hat oldala van, mi meg csak négyen vagyunk.
– Öten. Adhatunk Ferencnek is még egy esélyt. Ha pedig hatos lesz, visszahozzunk Kádár elvtársat. Elvégre azért loptuk el.
Ungváry Zsolt