Találkozunk jövő vasárnap, április másodikán délután Budapesten, a Kossuth téren. Senkit ne térítsen el a mostanában jeles alkalmakkor a háztetőkön lapuló fekete ruhás fegyveresek látványa. Bár a helyzet kellemetlenül emlékeztet egy korábbi eseményre, s a párhuzam egyáltalán nem alaptalanul vetődik fel az emberben, ez mégsem ugyanaz. Ezért találkozunk jövő vasárnap a Kossuth téren, az Országház előtt.

Ne féljen senki. A háztetőn lapuló mesterlövészek már nem ávósok. Nem 1956-ot írunk, mert időközben eltelt ötven év, hanem 2006-ot. Nincs hazánkban ideiglenesen állomásozó Vörös Hadsereg, legföljebb csak a vörös média. Magyarországon nincsen diktatúra. A szabad és erkölcsös polgári demokrácia híveinek ma már nincs okuk attól félni, hogy az életüket kockáztatják, ha összegyűlnek a magyar szolidaritás szellemében az ország fővárosának sokat látott főterén. Mellesleg szólva, 1956-ban igazán kockázatos volt a Kossuth térre menni, mégis kitört a forradalom. Az undort és a félelmet legyőzte a szabadságba és az igazságba vetett hit.

El kell mennünk mindnyájunknak, s természetesen mindegyikünknek hoznia kell magával még egy embert. Orbán Viktor nem ok nélkül hirdetett találkozót. Ez nem erődemonstráció lesz, de nem is kampányzsúr. Nem politikai nagygyűlés lesz, de nem is tavaszi virslifesztivál. Ez valami olyasmi lesz, mint amihez hasonlót négy évvel korábban éltünk át ugyanitt, a két forduló között, bár a helyzet ma sokkal biztatóbb: egy nagy közös fohászkodás Magyarországért, a magyarságért.

A lélek oldaláról közelítve, nem akartak ennél többet az 1956-os felvonulók sem. Ami közös a két történelmi helyzetben, az a megtisztulás kirobbanó vágya. Ami különböző, hogy a diktatúra akkor ereje csúcsán volt, most pedig ereje mélypontján álmodozik a hajdani délceg időkről. Ezért kell találkoznunk jövő vasárnap a Kossuth téren, hogy a beteges álmok véletlenül se valósulhassanak meg. Sem egészben, sem részben.

Gyurcsány Ferenc ugyanis a maga ámokfutó módján, a maga paranoid könyörtelenségével, elvtársai élén elindult az időben visszafelé. A Kádár-kor három cégéres alakjának a kitüntetése, majd a március 15-ei állami ünnepség alkalmából a tetőkre vezényelt kommandósok által az odagyűlt tömeg sunyi fenyegetése magáért beszél. Mert mi lett volna, ha mondjuk néhány dühös ember záptojással megdobálja Gyurcsányt? A kommandósok belegéppuskáznak a lázadó tömegbe? Ha igen, mennyivel jobbak, mint az ávósok? Ha nem, akkor minek másztak oda fel?

A belorusz Lukasenko cinkelt választási győzelme, az orosz érdekkörbe tartozó keleti szláv államok Patyomkin-demokráciája láttán egyáltalán nem veszélytelen a pártmunkás milliárdosok restaurációs kísérlete. Nincs ellentmondás egykori és mai énjük között, ezt mellesleg éppen a Kádár-boyok kitüntetésével óhajtották elvtársi hadukkal tudatni. A diktatúra pártfunkcionáriusai ugyanis annak idején éppen olyan arisztokrata gőggel használták és herdálták a nemzet javait, ahogy a mostani kádermilliárdosok teszik. A szocialista sajtó éppen olyan lelkiismeretlenül gazsulált ehhez, ahogy a mai vörös média teszi. Van út visszafelé az időben, a posztszovjet áldemokrácia, ahol Kovács Pistiből bármi lehet: menyasszony is, kommunista is.

Azonban merőben új, hogy amint egy gunyoros elemző megjegyezte, az eddigi álmatag kampánymenetnek, amelyben a riválisok mintha kalapméretekről vitatkozgattak volna – „négy éve nagyobbat hordtunk, de nem, de igen” – csökkenő érdeklődés közepette, végre vége. Orbán Viktor befejezvén a zárszámadást, egy koherens és valóban milliók akaratát összefoglaló programot tett le az asztalra, majd fölnézett, és udvariasan, de a már régóta várt határozottsággal felszólította az egyre hülyébb miniszterelnököt, hogy hagyja abba a hisztizést.

Orbán Viktor alighanem tökéletesen tisztában van azzal, hogy Gyurcsány Ferenc ma még nem veszélyes, de bármikor azzá válhat. Alighanem tökéletesen látja azt is, hogy nem a választások után, hanem még azok előtt szembe kell néznie a polgári oldalnak azzal a fenyegetéssel, amit a balliberális politikai elit képvisel. Az erővel szembe pedig erőt kell állítani. Több millió ember akaratának higgadt erejét. Mert némi eufemizmussal szólva, alapjában véve Hitler is, Sztálin is csak egy hisztériás pszichopata volt. És lám, mi lett belőlük.

Jövő vasárnap délután Budapesten, a Kossuth téren egészen bizonyosan sokan leszünk. Sokan, és adja meg nekünk a Magyarok Istene, hogy végre elegen.