Az akciónak tiszta demokratikus szándék a mozgatórugója: választást kamarillapolitika helyett. A százezres tömeg ellenére nem hiszem, hogy a posztgyurcsányi állapot mai állása szerint eredményes lehet a tüntetés, de mindenképpen fontos mutatója annak a civil elkeseredettségnek, amely Magyarországon a szavazók jelentős százalékát jellemzi. Ekkora demonstrációt eddig csak párt tudott szervezni, most pedig önszervező csoportok érték el, hogy felfigyeljenek rájuk.

A százezres nagyságrend egyben azt is jelzi, hogy sokan kiábrándultak a politikai elitből. A baloldali felét hiteltelennek, a jobboldali felét tehetetlennek tartják. Az eliteknek valamiféle árulását vélik abban, hogy a mindenkori kormányzatok és mindenkori ellenzékük egyetlen tagja sem érkezett abból a világból, amelyikben a létért való küzdés hihetetlen anyagi és lelki terhei őrlik fel a mindennapokat.

Árulást látnak abban, hogy az arcátlan spekulatív és a – jó esetben – normális polgári vagyonosodás jellemzi a politikusi osztályt, és nem ismerik a munkanélkülivé válás állapotát, a számlabefizetés elmaradásával járó iszonyatos lelki nyomást, és a vegetálás állapotába kerülés lesújtó letargiáját.

2009-re a magyar társadalom jelentős része eljutott oda, hogy a hiteltelen és tehetetlen politikai elitjéből kiábrándulva a rendszerváltozást vesztesként élje meg, olyan társadalmi folyamatként, amelyben a szabadság ára a létbizonytalanság állandó réme lett.

A civilek megmozdulása mellett – 1998-hoz hasonlóan – újra komoly esély nyílt arra, hogy új pártok jelenjenek meg és kerüljenek be a szigorú, ötszázalékos parlamenti bejutási küszöb és a választójogi keretek által privilegizált helyzetben lévő magyar politikai elitbe.

Az európai parlamenti választás három szempontból is kedvez a kis pártoknak. Egyrészt kedvez a lebonyolítás módja, a tisztán listás rendszer. Másrészt kedvez az is, hogy a jelenlegi elitellenességben a választók százezres tömegei inkább egyfajta szimpátia-szavazásként értelmezik a belpolitikai közjogi következményekkel nem járó voksolást, és valószínűleg szabadabban fejezik majd ki ezt a szimpátiát június 7-én. Harmadrészt pedig a részvételi arány EP-választásokon megszokott jóval kisebb mértéke is esélyt ad arra, hogy kevesebb szavazattal is jó eredményt, netán küszöbátlépést tudjanak produkálni.

A kis pártok EP-választási aktivizálódása nem véletlen. Érzik, hogy „most vagy soha” állapot van. Ha sikerül képviselőt juttatniuk az Európai Parlamentbe, az olyan felhajtóerő lenne az elkövetkező országgyűlési választáson, amelynek eredményeként sikerrel verhetik vissza a parlamenten kívüli kis pártok elleni érvet: nem érdemes rájuk szavazni, mert elvész a szavazat. Egy EP-választásokon sikeres kis párt jó eséllyel kerülhetne be a következő Magyar Országgyűlésbe.

Az Európai Parlamentben jelenleg a rendszerváltás hagyományos politikai elitje, és ennek négy parlamenti pártja képviselteti magát. A 2004-es EP-választásokon induló négy kis párt közül három most is indul, de a mezőny igen széles spektrumú a ténylegesen esélyes Jobbiktól a futottak még kategóriájába tartozó – többek között a feministákat vezető – Tamás Gáspár Miklós Zöld Baloldal formációjáig. Érdemes áttekinteni a mezőny esélyesebbik részét.

Ma már nincs politológus, politikai elemző és közvélemény-kutató, aki ne a Jobbikot jelölné meg mint az EP-választások egyik lehetséges nagy politikai nyertesét. A politikai elit bírálatát nyíltan vállaló nemzeti radikális pártnak van legnagyobb esélye arra, hogy átlépje a bejutási küszöböt. A Jobbik támogatottságát már több mint egy éve az MDF-ével és az SZDSZ-ével azonos százalékúnak mérték, és azóta folyamatos erősödését jelzik. Eközben a párt volt MIÉP-es és kisgazda vezetőkkel erősítette meg csapatát.

A múlt szeptemberben – nagy politikai meglepetést okozva – bejelentették, hogy az EP-választáson listavezetőjük Morvai Krisztina jogász lesz, aki komoly szimpátiát vívott ki magának a politikai jobboldalon a 2006-os őszi események szigorú ember- és polgárjogi bírálatával. A lista második helyén a MIÉP volt alelnöke, és egykori országgyűlési frakciójának helyettes vezetője, a Jobbik-alelnök Balczó Zoltán áll. Kampányukat már elkezdték, a civilek tüntetésén is szimpátiával fogadták fiatal aktivista csapatukat.

Esélyük azért is nagyobb, mert a Fidesz irányából jövő érv, hogy nem érdemes rájuk szavazni, mert az veszélyezteti a jobboldal győzelmét, az európai parlamenti választáson nem érvényes, a másik érvet, hogy a jobbikos szavazat a szocialisták malmára hajraja a vizet, pedig sokszor még a biztos Fidesz-szavazók is megmosolyogják. A Jobbikra sok radikalizálódott, tudatos jobboldali választó is adhatja voksát, amikor áttekinti a Fidesz-lista jelöltjeit, és úgy véli, hogy attól a csapattól nagy nemzetvédelemre nem számíthat az Európai Parlamentben.

Nem ismertsége, hanem szervezettsége és az alacsony részvétel miatt lehet esélye a február végén mozgalomból párttá alakult Lehet Más a Politika és a ferencvárosi időközi választáson a nagyközönség számára is feltűnt Humanista Párt közös listájának bejutási esélyeiről. Listájukon nemcsak fiatal politikusok találhatók, hanem neves színészek, zenészek is csatlakoztak az LMP és a humanisták kampányához.

Élükön a korábban a Harvard Egyetem jogi karának kutatásvezetőjeként az ENSZ számára is dolgozó Szabó Tímea áll, aki 2001. szeptember 11. után részt vett az afgán konfliktus rendezése ügyében indított kutatásban. 2003-ban költözött vissza Magyarországra, és közel négy évig a Magyar Helsinki Bizottság tagja volt és a Menekült Programot koordinálta.

A második helyen a jobboldalon is elismert Ivády Gábor, Ivád polgármestere, a harmadikon Várady Tibor, a Humanista Párt elnöke áll, aki a ferencvárosi időközi választásokon a szavazatok 3,9 százalékát szerezte meg, de feltűnik a listán Cserhalmi György Kossuth-díjas és Fullajtár Andrea Jászai Mari-díjas színművész, Lovasi András, a Kispál és a Borz, valamint a Kiscsillag együttesek frontembere, Kardos-Horváth János, a Kaukázus együttes vezetőjének neve is, a tizenhatodik helyen szerepel. A formáció szóvivője a Védegyletből ismert Schiffer András. Elsősorban a SZDSZ, MDF és Centrum Párt által kiüresített hazai liberalizmusnak mutatna teljesen új utat a pártszövetség, és sokan hisznek abban, hogy van egy olyan centrum-szavazóbázis, amelyik mandátumhoz juttathatja a LMP-HP szerveződést. Ami csökkenti esélyeiket, hogy a formáció mind a liberális, mind a jobboldali médiavilágot és moguljait irritálja, így minden médiaszerepléstől el vannak zárva, ismertségük igen alacsony.

A MIÉP számára nem különösebben fontos ez a választás. Inkább kényszer, amelyen kényszerűségből el kell indulnia, hogy mozgósítsa és életben tartsa híveit, akikkel a következő országgyűlési választáson is el tudja érni az állami támogatáshoz szükséges minimum egy százalékot.

Ha korábban a Jobbik és a MIÉP jól sáfárkodik a közös „cég” a Harmadik Út szövetséggel, akkor ma mindenki Csurka István politikai nagypályára való visszatéréséről beszélne, azonban a MIÉP-et körülvevő örökös anyagi viták meghiúsították ezt, s így ma már a Jobbik játssza ellenük sikerrel a zérus összegű játékot a radikális szavazatokért, azt mondván: „nem érdemes a MIÉP-re szavazni, mert az biztosan elveszett szavazat, adj inkább nekünk reális esélyt!” Listavezetőjük, Sütő Gábor volt nagykövet pedig ismeretlen személy a választók tömegei előtt.

Létért küzdő, futottak még kategória a Centrum Párt–MSZDP-szövetség, az aktivizálódott FKGP, a Magyar Kommunista Munkáspárt és Thürmer Gyula listája. Tamás Gáspár Miklós is vörös zászlót bont a Zöld Demokraták és a Fiatal Baloldali Unió szövetségéből létrejött Zöld Baloldal vezetésével, de önálló listával jelentkezik az MCF Roma Összefogás Párt is.

A kis pártok ezer virágként tündökölnek a demokráciánkban, azonban mindegyiknek egyaránt jellemzője a határtalan elitellenesség. Eközben szinte paradox módon azért küzdenek, hogy bekerüljenek abba az elitbe, amit le akarnak rombolni. Osztályharcosnak tűnik a gondolat?

Abszolút az is. Még a liberális politikai párttömörülés is azt üzeni nevével – Legyen Más a Politika – hogy semmilyen közösséget nem akar alkotni azzal az elittel, amelyikbe igyekszik.

Mára a társadalom egésze belefáradt a rendszerváltozásba. Úgy érzi, rossz cserét csinált, amikor a szabadságért cserébe feladta a létbiztonságot. Hogy ez az érzés uralkodik ma Magyarországon, az az egész parlamenti politikai elit felelőssége.

A rendszerváltóké az, hogy nem tisztították meg a közéletet morálisan, a szociálliberálisoké az, hogy a szabadság jegyében eltaposták a gyengéket, miközben kifosztották a magyar államot. Mindezt oly módon tették, hogy a létbizonytalanság pusztító érzését soha nem élték át.

Mindez benne lesz a következő EP-választások eredményében. Egyrészt a kis pártok szereplésében, másrészt a részvételi arányban, harmadrészt pedig az elveszett szavazatok abszolút számában.

Zárug Péter Farkas

politológus