Ha a Kádár-kor az 1960-as évek végétől puha diktatúra volt, akkor elmondhatjuk, 2002 óta egyre keményebb demokráciában élünk, mely csúfot űz az alkotmányosságból, a parlamentből és a szabadságjogokból. Különösen érdekes jelenség az, hogy ez a folyamat éppen az Európai Unióba való belépésünk óta gyorsult fel, pedig arra számítottunk, az unió ellenőrzése bizonyos garanciát jelent majd arra, hogy a diktatúra semmilyen formában nem térhet vissza. Ellenvetést tehetnek a kormánypártiak, mondván, itt legfeljebb pénzügyi diktatúráról lehet beszélni, valamint eltérő jogértelmezésről és ellenzéki áskálódásról, de az általános köz- és jogbizonytalanság talán még a legelszántabb balliberálisok számára is érzékelhető tény. Az újságírókkal szemben fellépő rendőrség a legszembeötlőbb bizonyíték arra, hogy a kormányzat elég erősnek érzi magát (vagy elég kétségbeesett) ahhoz, hogy olyan pártállami eszközökhöz folyamodjék, melyek 1989 óta nem fordultak elő. A nyilvánosságtól való rettegés, valamint az információk elhallgatása, elzárása rendőrállami reflex, és ha valaki úgy gondolja, hogy a rendőrség nem politikai megrendelésre cselekszik, akkor az vagy bolond, vagy hazudik. Ha azonban mégis úgy lenne, hogy a rendőrség önállóan lépeget a diktatúra irányában, akkor is nagy baj van, bár el sem tudom képzelni, hogy valamelyik rendőrtábornok a pártszolgálati tévében reggel bejelentené: a rendőrjunta átvette a hatalmat. (Katonai junta nem valószínű, hiszen hadra fogható katonáink Irakban és Afganisztánban védik a békét.)

A bolsevikok amúgy sem becsülik sokra az emberi jogokat, kivéve a saját jogaikat, erre nézve talán elég Marxot idézni, aki 1843-ban azt írta: „Mindenekelőtt megállapítjuk azt a tényt, hogy az úgynevezett emberi jogok […] nem egyebek, mint a polgári társadalom tagjának, azaz az önző embernek, az embertől és a közösségtől elvált embernek a jogai” (Marx: A zsidókérdéshez). Persze minél nagyobb egy ember, annál nagyobbakat képes tévedni, elég a mi Görcsöny (Baxter) Ferencünkre utalni, aki egyetlen hatalmas tévedéshalmaz, a hamis tudat megtestesülése. Még jeles történészek is nagyokat tévedhetnek, amikor a múltból a jelenbe merészkednek, elég itt a kiváló Szekfű Gyulára utalnom, aki Forradalom után című rettenetes művében, 1947-ben hatalmas erőfeszítést tett a Nagy Szovjetunió megszállásának és európai politikájának igazolására, igaz, ezt az első moszkvai nagykövetként el is várhatták tőle. (Kosáry Domokos esetét a kegyelet okán inkább nem taglalom.) A proletárdiktatúra rendőrállamában az értelmiség azonban sokkal jobb alkupozícióban volt, mint a jelenlegi szociálliberális demokráciában, főleg azért, mert Aczél György és a kultúrpolitika többi zsandára nemcsak a szovjet kritikától félt, de rettegett a nyugati kipellengéreztetéstől is, míg a – nagyjából ugyanabból a körből származó – mai cenzorok biztosak lehetnek benne, nyugatról őket csak dicséret fogja illetni, nem bírálat.

Az ellenzéki képviselőket ért rendőri és adóhatósági atrocitások is azt bizonyítják, hogy az „aki nincs velünk, az ellenünk van” politikai jelszavát már 2006-ban kiadták, pedig tudniuk illenék, ez Rákosiéknak sem hozott nagy népszerűséget. A rendőrállami kísérletezés, a lakosság tűrőképességének folyamatos próbálgatása olyan Nagy Párbeszédbe torkollik, melyet karhatalmisták folytatnak kijárási tilalom idején egy műveleti területté nyilvánított országban. Akinek még maradt némi humorérzéke, olvassa el Bauer Tamás cikkét a Népszabadságban (november 22.), az SZDSZ-ből kilépett szerző lényegében a szocialistákat támadja és a „reformokat” félti, illetve magát az észbontóan gyönyörű MSZP–SZDSZ-koalíciót, „holott a szocialisták és szabad demokraták koalíciója a mai magyar pártstruktúra mellett – sajnos – az egyedüli esély Magyarország felemelkedésére, a magyar demokrácia stabilizálására.” Egyedüli esély? Szegény Bauer Tamás! Ami pedig a magyar demokrácia stabilizálását illeti, az tényleg halad. A rendőrállam felé.

Szentmihályi Szabó Péter