Mostanában két Tóth nevű szocialista képviselő szerepel a médiában, József, Polgár mestere, a harmincmilliós „újrapapírozás” hőse, Károly pedig a vizitdíj eltörlését szorgalmazza, amúgy Karsai szerint egy valódi szociáldemokrata. A Tóth az egyik leggyakoribb magyar családnév, jut belőlük mindenhová, nekem is sok ismerősöm és barátom hallgat vagy hallgatott e névre. Amúgy tótoknak a mai köznyelv a szlovákokat hívja, aminek ők újabban nem örülnek, bár évszázadokig az volt a nevük. Egyébként a régi magyar nyelvben nem is a felvidéki szlávokat nevezték tótnak, hanem a délvidékieket, alighanem horvát-szlavón-dalmát vidékről származik a magyar Tóthok többsége. A tízesztendős államiságú Szlovákia még mindig súlyos és érthető identitászavarral küzd, véget ért a nagy csehszlovák barátság, a nemzeti mítoszépítés és az utólagos történelmi reszlovakizálás néha bosszantó, néha mosolyra ingerlő mutatványait már megszoktuk az elcsatolt magyar területek utódállamainál, például a (dáko)románoknál. A tótokat a mi Jókaink igen szép szavakkal méltatta, Mikszáth pedig szeretetteljes humorral írt a „tótocskákról”, akikről egyikük sem hitte volna, hogy nemcsak a Felvidéket veszik el Pozsonnyal, Kassával, a Tátrával együtt, hanem még a magyar címer egy részét is – Slota kettős keresztekkel akarja telerakni a magyar-szlovák határt, és ha így megy, nemcsak Szvatopluk volt szlovák, hanem Árpád is. Amikor több évtizeddel ezelőtt egy „csehszlovák” múzeumban először láttam a zseniális megkülönböztetést, miszerint az 1918 előtti Magyarországot Uhorskonak, az 1918 utánit Mad’arskonak nevezték, nem igazán tudtam mosolyogni, mint akkor sem, amikor a nyolcvanas években egy felvidéki pap visszamondta meghívásomat egy író-olvasó találkozóra, mivel információi szerint történelmi regényeim miatt nem engednének át a határon. Gondolom, az Avarok gyűrűje című regényem fájhatott nekik, mely László Gyula kettőshonfoglalás-elméletének ihletésére íródott, és olvashatták is, hiszen csehül kiadták Prágában. A pánszláv eszméktől megrészegült szlovákok talán jobban jártak volna, ha a Monarchia fennmarad, ahogyan az erdélyi románok is, de ezen már nincs sok értelme rágódni, mert az igazi kérdés nem az, ki volt itt előbb, hanem hogy ez a nyögvenyelősen épülő közös Európa képes lesz-e megvédeni önmagát egy minden eddiginél nagyobb népvándorlási hullámtól, vagy átadja magát a csöndes enyészetnek és kihalásnak.

Mielőtt bárki azt mondaná, kirekesztő és idegengyűlölő, irredenta vagyok, elárulom, hogy anyai nagyanyám Liptószentmiklósról elszármazott tót volt, aki élete végéig kicsit törve beszélt magyarul, vagyis hát szlovák vér is csorog ereimben, bár érdekes módon ez nem keltett bennem nagyobb empátiát Szlovákiát illetően, igaz, nagyanyám régi, szlovák nyelvű Bibliáját féltékenyen őrzöm. Mentségemre szolgáljon, hogy a mi Petőfink sem tanúsított különösebb rokonszenvet édesanyja miatt a szlovákok iránt. Az etnikai hovatartozást, a származást felülírja a nyelv és a kultúra, és bármilyen kínos is, a ma oly divatos multikulturalizmus dogmája sem feledtetheti a tényt, hogy – történelmi okokból – vannak fejlettebb és fejletlenebb kultúrájú népek. Hasonlattal élve: bizonyára helytelen dolog kijelenteni, hogy az angol regényirodalom fejlettebb, mint az eszkimó, de nem lehet eltekinteni attól a rideg ténytől, hogy az eszkimók nem szoktak túl gyakran regényírásra gondolni két fókavadászat között. Viszont az angol regényírók nem szoktak fókára vadászni.

Visszatérve azonban a magyar Tóthokra, s örömmel nézve a tévéfelvételt a polgári (Polgár községi polgári) tüntetőkről, akik a Tóth József tulajdonában lévő Zöld Elefánt vendéglő előtt éltek alkotmányos jogukkal, felrémlett bennem, hogy talán ez a jövő, hogy mégis van remény, nem hiába beszélnek annyit a „civil szféra” megerősödéséről. Ha a magyar vidék kicsit észbe kap, talán nem is muszáj időnként Budapestre vonulni traktorokkal, lehet tüntetni helyben is, éghet a képe az országgyűlési és önkormányzati képviselőknek, mert nem lehet elbújni, nincs annyi rendőr és kordon igen fejlett hazánkban, ami elég volna a tüntetők elriasztásához. És persze a Tóthok után jöhetnek a Román, Oláh, Székely, Németh, Orosz, Szabó, Kovács nevűek is – nehogy már a maradék Magyarország is Tóthország legyen.