Napjaink antifasizmusa, ez a kántáló és nyilvánvalóan erkölcsi-vallási természetű (képzeletvilágában az ördögöt Hitlerrel helyettesítő) tömegpszichózis mindenekelőtt kényelmes alibit szolgáltat a baloldal számára, amely miután csaknem az összes korábbi meggyőződését elárulta, továbbra is görcsösen ragaszkodik ehhez az idejétmúlt tematikához, azt remélve, hogy ily módon elhitetheti (önmagával is), hogy alapjában véve jottányit sem változott. Holott lényegében az antifasizmus az egyetlen dolog, amely továbbra is megmaradt neki, hiszen már minden más gondolati ballasztot kidobott süllyedő doktrinális hajója fedélzetéről. Azok ugyanis, akik ifjúságukban a progresszista-forradalmi mitológiákhoz kötődtek, de időközben köpönyeget váltottak, és a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiöntötték, és többé már nem hisznek semmiben, nem remélhetnek semmit és nem hivatkozhatnak egyetlen világmegváltó tervre sem; akik elutasítanak minden alternatívát és komplexusok nélkül váltak a neoliberális globalizáció – eme „face-lifted (ráncfelvarrott) internacionalizmus” – szekértolóivá, a „fasiszta szörny” mániákus leleplezésében próbálnak önigazolást találni.

Antifasizmusuk, amely már távolról sem felel meg az uralkodó ideológiával szembeni kritikus álláspontnak, mint egykor, csupán egy újabb módszer a világot uraló liberál-burzsoá ideológiához való idomulásra. Emellett viszont, minthogy elrettentésül egy képzeletbeli fasizmust vizionál, amelyhez viszonyítva minden aktuális rossz elfogadhatóvá válik, lehetőséget teremt a figyelem elterelésére is, hiszen az eltűnt veszélyek leleplezése mindig kiválóan alkalmas arra, hogy elfedje és elfeledtesse a jelen veszélyeit: a pénz totalitarizmusát, a természeti környezet elpusztítását, a kultúrák homogenizálását, a világ anyagiassá válását, az egyszerű fogyasztóvá degradált ember elidegenedését stb. A deliráns képzeletvilágát benépesítő „fasiszta” fantomok ellen mozgósítva a jelenkori antifasizmus, amely a bolsevista ihletettségű éberség ürügye alatt szüntelenül kirekesztő és feljelentő praktikákat táplál, ugyanakkor lehetővé teszi az egykori baloldali szélsőségesek (kommunisták, trockisták, maoisták stb.) számára önmaguk megváltását és kedvező színben való feltüntetését, és elsősorban is azt, hogy önkritika és megbánás nélkül csatlakozhassanak az „igazak” táborához, nevetés és a lelepleződés kockázata nélkül állítva be önmagukat a modern idők ellenállóinak.

Mi sem jellemzi jobban az egykori szélsőbalosok „burzsoá domesztikációját”, mint amit Alain Badiou ír a ’68-as párizsi „antiburzsoá” diáklázadás „veszettjeit” tömörítő Proletár Baloldal (Gauche prolétarienne) nevű maoista formáció vezérkarának későbbi életútjáról: „A Proletár Baloldal vezéréből szektás rabbi lett. Egyik alvezére a legrosszabb oktatási miniszterek hűbéresévé vált. Egy másik megtért alvezér az »új filozófia« neve alatt feltalálta a kommunistaellenes és ellenforradalmi sajtó propagandairodáját. Egy másik a »modernitás«, vagyis az amerikai normához, a világ kapitalista-parlamentáris látomásához igazodás vezető újságját irányítja. Az alvezérek nagy többsége, noha névtelenebbül, a demokratikus megbánásban jeleskedik újságírói, akadémiai vagy államigazgatási pozíciók ellenében. Egy kései megtért az antirasszizmus molyos cégérével suttyomban munkás apáik ellen szervezett egy csomó fiatalt, és ezt a díszes ifjúságot eladta Mitterrand-nak” (Libération, 2000. április 17.).

* * *

Renegátok persze nem csak a baloldalon akadnak. John Gray, az Oxfordi Egyetem politikai tudományok professzora, a thatcheriánus ultrakonzervatívok egykori teoretikusa időközben a neoliberalizmus radikális bírálójává vált, amelynek két könyvet (Enlightenment’s Wake, Rout­ledge, illetve False Dawn, Granta Books) is szentelt. Nem túl eredeti, de legalább a későn ébredők éleslátását tükröző tézise szerint a modernitás valamennyi ideológiája a keresztény hagyományból eredő ugyanazon narratív sémára támaszkodik, hogy ti. az egyetemesnek feltételelezett filozófiai és tudományos ésszerűség által egyenjogúsított, a kulturális és történelmi kényszerektől független emberiség képes új erkölcsi, társadalmi és politikai kötelékeket létrehozni az ésszerűség emancipáló értéke alapján, amelyet – elvileg legalábbis – minden egyénnek spontán el kellene ismernie. Hogy aztán a gyakorlatban mi lett ebből a modern tervből? Nyilvánvaló kudarc. A kommunizmus összeomlott a Szovjetunió bukásával együtt, az aktuálisan üdvözítő diskurzus pedig a globálkapitalizmus védelmezéséből áll. Szembesülve a világ kiábrándulásával és a nihilizmussal, a liberális gondolat két módon bomlik fel: vagy elfogadja, hogy a legfontosabb értékeivel kapcsolatos konszenzus szükségképpen a nyugati hagyományra korlátozódik (a második John Rawls), vagy pedig kifejleszt egy „polgári” posztmodernizmust, amelynek szélsőséges relativizmusa a kudarc elismerésével egyenlő (Richard Rorty). Akár így, akár úgy, a liberalizmus mindkét esetben elveszítette univerzalista filozófiai megalapozottságát, és diskurzusa immáron csak arra korlátozódik, hogy igazolja a társadalmak kalmár-gyarmatosítása és a természet technológiai kizsákmányolása által teremtett új erőviszonyokat.

A kapitalizmus azonban – akárcsak mindegyik univerzalista vallás és ideológia – éppen az emberi természetben, illetve magában a természetben rejlő korlátokba ütközik. Az előbbi ugyanis képtelen ráhangolódni a kapitalizmus állandó mobilitásigényére, az utóbbi egyre inkább kimerülő erőforrásai pedig egyre erőszakosabb konfliktusokat gerjesztenek. A demokratikus és globális szabadpiac reménye ugyanahhoz az utópikus hajlamhoz tartozik, mint az egyetemes kommunizmus reménye, és John Gray szerint természetük zsigeri rokonsága miatt az egyik eltűnése előrevetíti a másik összeomlását.

* * *

Az újabb tudományos felfedezések fényében egyre tarthatatlanabbá válik az emberfajok közötti állítólagos egyenértékűség tudományos megalapozására szánt édenkert-elmélet, amely szerint a modern emberiség eredeti és kizárólagos bölcsője a nem is olyan távoli múltban valahol Afrikában ringott. Jelentős mérföldkőnek számított, amikor 1999 nyarán Grúziában David Lordkipanidze és kutatócsoportja megtalálta az úgynevezett dmanisszi ember koponyafedelét, amelynek a kora mintegy 1,8 millió évre datálható. Ez a homo erectus ugyanis egy csapásra megduplázta földrészünk benépesítésének az időtartamát, mivel az addigi legrégebbi lelet az olaszországi Cepranóban fellelt 800 ezer éves koponya volt. Eszerint tehát az Afrikából körülbelül 1,9 millió évvel ezelőtt elindult homo erectus sokkal előbb kirajzott volna Európába és Ázsiába, mint azt addig hitték. Ez viszont ismét csak kérdésessé teszi az „afrikai Éva” (vagy „out of Africa”) ’90-es évek óta agyonreklámozott hipotézisét, amely az emberiség közös és viszonylag kései (200 ezer éves) eredetét feltételezi.

Egyébként a dmanisszi ember nem az egyedüli zavaró tényező. Kínai kutatók már régóta rekonstruáltak a homo erectustól a homo sapiens sapiensig vezető teljes (csontozattal és szerszámokkal alátámasztott) evolúciós származéksorokat. Néhány éve Sanghaj mellett, a renzidongi (Zsen-Hszitong) sziklafalban 2 millió 250 ezer éves faragott kovaköveket találtak. A szenzációs felfedezés nyomán Wu Xinghi paleontológus immáron kategorikusan kijelentette, hogy „a modern kínaiak nem Afrikában születtek”. Véleményéhez neves francia kollégája, Yves Coppens is csatlakozott: „Szerintem az előemberek mindenhol egymástól függetlenül fejlődtek tovább a kevésbé erős fogazat és a nagyobb koponyatérfogat irányába. Ez az, amit úgy hívok, hogy »out of nowhere« [kb. sehonnan sem eredő]. […] Alig tudom ugyanis magunkat, modern embereket úgy elképzelni, hogy teljesen készen özönlöttünk ki Afrikából, arra kényszerítve, hogy versenyre keljünk az Óvilágban már jelenlévő összes többi emberrel, és hogy kipusztítsuk őket a sikerünk biztosítása érdekében.”

Az úgynevezett multirégiós hipotézis szerint tehát a fehérek (kaukazoidok), sárgák (mongoloidok) és feketék (negroidok) közötti faji különbözőség egy nagyon hosszú ideig (legalább 2 millió évig) tartó genetikai elkülönüléssel párosuló környezeti alkalmazkodás eredménye. Ennek valamennyi következményével együtt a viselkedésre és az intelligenciára nézve…

* * *

A francia Eureka magazin (2000. március) közvélemény-kutatást végzett a prediktív orvoslás vonatkozásában. Olyan genetikai tesztekről van szó, amelyeket az emberi magzaton végeznek el, hogy előre megállapítsák a születendő gyermek esetleges fogyatékosságait. Arra a kérdésre, hogy „ön szerint el kell-e végezni ezeket a vizsgálatokat a betegségek kiszűréséhez, és ily módon elkerülni, hogy súlyos genetikai betegségekkel szülessenek gyermekek?”, a franciák 93 százaléka igennel felelt, és csak öt százalékuk adott nemleges választ. Azzal, hogy „ezekhez a vizsgálatokhoz kell-e folyamodni a születendő gyermek jellemvonásainak javítása érdekében?”, a megkérdezettek 53 százaléka egyetértett, 45 százalékuk viszont nem. Az eredmény a lap szerkesztőit is meglepte, akik saját bevallásuk szerint maguk sem számítottak arra, hogy a „tökéletes gyermek” eszméje ekkora „sikert” fog aratni. Valójában ugyanis a közvélemény-kutatás azt bizonyította, hogy a franciák csaknem egyhangúan támogatják az úgynevezett negatív eugenizmust (vagyis a fogyatékosságokkal sújtott magzatok elpusztítását), többségileg pedig a pozitív eugenizmust is (tehát az egyéni képességek javítását)! Még szerencse, hogy léteznek különböző etikai instanciák a népakarat „korrigálására”…

* * *

„A tömegek szokásainak és nézeteinek tudatos, szervezett és intelligens manipulálása fontos elem a demokratikus társadalomban. Akik manipulálják a társadalomnak ezt a láthatatlan mechanizmusát, egy láthatatlan kormányt alkotnak, amelyik […] az igazi hatalmat gyakorolja”, írta Edward Bernays 1928-ban megjelent Propaganda című könyvében. A demokrácia normális működésének egyik alapfeltétele az elvileg szabad, döntésképes és felelős állampolgárok differenciált és kiegyensúlyozott információkkal való ellátása, ami – ugyancsak elvileg – a tömegtájékoztatási eszközök feladata lenne. Mára azonban az a helyzet állt elő, hogy a média által közvetített hírek és beszámolók legalább kétharmada a médián kívülről származik, vagyis nem független és ellenőrzött forrásból, hanem különböző PR-ügynökségektől. Thomas Leif tv-riporter nemes egyszerűséggel „prostitúciónak” minősítette az újságírás és a PR közötti kapcsolatot, Jörg Becker és Mira Beham pedig arra a következtetésre jutott a Jugoszlávia szétesését követő délszláv háborúkat propaganda-szempontból vizsgálva (Operation Balkan: Werbung für Krieg und Tot, Nomos, 2006), hogy „a PR ténylegesen gyarmatosította a médiát”. A Magdeburgi és Innsbrucki Egyetem politikai tudományok professzora és a bécsi Balkán-szakértő alaposan dokumentált tanulmányukban többek között megállapítják, hogy „a háborús kormányok propagandájukat hiteles üzenetekké konvertálhatják a PR-ügynökségek és különböző kommunikációs csatornáik szűrőjén keresztül, ez pedig a közvélemény erős homogenizációját eredményezi az Egyesült Államokban és az egész Nyugaton”. Mindez egyértelműen tetten érhető volt a jugoszláviai hadviselő felek minősítésében is. Egyfelől ugyanis a szerbeket agresszíveknek állították be, másfelől a velük szemben álló összes többi népet békeszeretőnek.

Tipikusan amerikai pszichére vallott a konfliktus primitíven manicheus (ti. egyik oldalon vannak a jók, a másikon a gonoszok) interpretálása, amelyben az amerikai kormány és egyes szervei (pl. a US Institute of Peace) mellett mindenekelőtt az Amnesty International, a Human Rights Watch, a Freedom House, a Soros Alapítvány, valamint az ENSZ jeleskedett, liberális és konzervatív értelmiségiek meg persze a mainstream sajtó „sakálvokáljától” támogatva. Pénzben és számokban kifejezve a történteket: világosan kimutatható, hogy a szerbek háborús ellenségei (szlovének, horvátok, bosnyákok, albánok) legalább négyszer annyit költöttek az amerikai (és világ) közvélemény „megdolgozására” és saját ország­imázsuk fényesítésére, mint a szerbek, ráadásul sokkal hatékonyabban is hasznosították a rendelkezésükre álló keretet, hiszen ők az amerikai PR igazi nagyágyúit (The Washington Group, Jefferson Waterman Int’l, Ruder Finn stb.) állították csatarendbe az olyasféle szerbellenes propagandacélok terjesztése érdekében, mint Horvátország és Szlovénia függetlenségének elismertetése az USA által; ugyanezen országok fejlett nyugat-európai demokráciaként történő bemutatása; a szerbek agresszorként és elnyomóként való beállítása, illetve ugyanezzel a lendülettel a nácikkal való azonosítása; a horvátok, bosnyákok és albánok kizárólag ártatlan áldozatok képében történő szerepeltetése; a szerb Krajina horvátok általi elfoglalásának legitimálása; a Szerbia elleni ENSZ-szankciók fenntartása; a Jugoszlávia és Milosevics elleni genocídium-vádak hangoztatása stb. Mindennek azután meg is lett az eredménye: a világközvélemény kizárólag a szerbeket tette felelőssé a konfliktus kirobbantásáért és a háborús atrocitásokért.