Tanulságos könyvecske került a kezembe, 1985-ben adta ki a Kossuth Könyvkiadó, igazi ajándékkönyv pártmunkásoknak: Marx-Engels Aforizmák című díszes kis kötete. Ezért nem szabad a könyveket elégetni vagy betiltani – bizonyíték és tanúságtétel minden könyv, minden fennmaradt újságfecni, s néha azoknak siet a segítségére, akik a legkevésbé várnák. A hetilap-publicistának kissé nehezebb dolga van, mint a napilapoknak dolgozó írnokoknak és krónikásoknak, akik azon melegében lecsaphatnak a nekik tetsző vagy őket felháborító hírre, s ízekre szedhetik, felkoncolhatják – a hetilap-publicista már csak a lerágott csontokat leli. Amúgy Magyarországon a balliberális publicisták – csaknem mind Pulitzer-emlékdíjas, Soros-kitüntetett zseni s egyúttal tévésztár is – a korlátlan hazudozás koronázatlan királyai, már a Kádár-korban, némelyikük már Rákosi alatt is gyakorolta hivatását, nincs az a nemzetközi füllentőverseny, melyet ne ők nyernének, s érthető módon ott gyülekeznek mindig, ahol a legtöbb pénzt osztogatják a szemrebbenés nélküli hazudozásért. Pedig nagy a csábítás, akár az önismétlésre is, hiszen a balliberális provokáció szüntelenül folyik, legfőbb célpont természetesen még mindig Orbán Viktor, akinek levadászási vágya folyamatos, és mindig az kerül a célpontok első helyeire, akiben még veszélyt látnak, témát, trófeát. Ezek a provokátorok nem újságírók, hanem undorító, silány bértollnokok, akikkel vitatkozni sem nagyon érdemes, mert nem vita- és párbajképesek. Mit lehet mondani egy olyan nagy napilap mértékadó vezércikkéről, melynek ez a végkövetkeztetése: „A dolgok mostani állása szerint kormányváltás esetén egy zsidózó, oláhozó, sípoló, terrorházi, Európához kénytelen-kelletlen vagy úgy sem tartozó jobboldal kerülne kormányra.” Ezt mondjuk 1948-ban szintén leírhatták volna nagyjából ugyanígy, hiszen akkortájt derült ki egyértelműen, hogy csak és csakis a baloldal képes biztosítani a szabadságot és az európai kultúrát Magyarországon. A többit aztán láttuk, átéltük – már aki tudta. A vezércikkmocsok mellett egy nyilatkozat, Tomi Lapid beszél, Izrael kormányfő-helyettese, igazságügy-miniszter. A cikk nagybetűs címe: Teheránt kellene célba venni. Bővebben: „Mi azt gondoljuk, hogy Amerikának Teheránt kellene a legközelebb célpontjává tennie.” Ezt így leírták, kinyomtatták, és tudtommal senki, de senki nem szisszent fel, nem kiáltott fel, nem üvöltött fel, hogy ez a kijelentés oly mértékben elképesztő, a nemzetközi jogot sértő, szégyentelen és aljas, hogy nyilván nem lehet igaz, mert ezért a kijelentésért bárkit azonnal uszításért és még száz más főbenjáró bűnért fel lehet jelenteni, nemzetközi bíróságok elé citálni, kiközösíteni, de mindenképpen lemondásra felszólítani. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Bush elnök mint Izrael kinyújtott ökle „amerikai igazságot” ígért a világnak (American justice), akkor talán nem kellene annyit röhögni az idegenszívűeknek azon, hogy mi is igazságot szerettünk volna a kis Magyarországnak – Justice for Hungary, ahogyan a tragikus sorsú, első magyar óceánrepülők kis gépének felirata hirdette. Akit érdekel a történet, elolvashatja Vásárhelyi Miklós, a Soros Alapítvány néhai magyar kuratóriumi elnöke, az olasz fasizmus és a szovjet kommunizmus nagy híve, Nagy Imre harcostársa és a „demokratikus ellenzék” egyik vezetője könyvét Endresz Györgyék heroikus vállalkozásáról és a magyar ügyet támogató Lord Rothermere-ről (A lord és a korona, Kossuth Könyvkiadó, 1977) – a könyvből meggyőződhetünk arról is, a szociálliberális újságírók és történészek milyen vak gyűlölettel viseltettek minden iránt, ami „irredenta” volt, keresztény, történelmi és főként – magyar. Az emberi jogok harcos védelmezői nagyjából ugyanegy kultúrkörhöz tartoznak, állításaikat ugyanabból a hagyományból merítik, ennek forrásvidéke pedig a felvilágosodás, a racionalizmus, a kapitalizmus és a szabad versenyen alapuló demokrácia, mely az egyén jogait tiszteli, a közösség jogait tagadja. Így válik számukra ellenséggé a család, a vallás, a nemzet, a haza, mert ezek a haladás és a tőkefelhalmozás legnagyobb gátjai. No, itt érkezünk el George W. Bushtól Marxig, aki A zsidókérdéshez című cikkében ezt írta 1843-ban: „Mindenekelőtt megállapítjuk azt a tényt, hogy az úgynevezett emberi jogok… nem egyebek, mint a polgári társadalom tagjának, azaz az önző embernek, az embertől és a közösségtől elvált embernek a jogai.” (Marx-Engels: Aforizmák, Kossuth, 1986). Egy ilyen idézettől a mai hazudozók húsz éve összecsinálták volna magukat ámulatukban, mostanra már kikupálódtak, és nem forgatják távoli rokonaik szent könyveit olyan sűrűn, Marx és Engels helyett a Marks & Spencer üzletben érdekeltek inkább. Mert, ó persze, ma már osztályok sincsenek, így aztán osztályharc sincsen, meg szakszervezetekre sincs már szükség, hiszen a baloldal tele van villatulajdonosokkal és villalakókkal, akik közül a legtehetségtelenebb senkiházi is leugathatja a kódis terrorháziakat, hiszen a hollókasztba tartozók számára a szimpla kis kivégzettek, elhurcoltak, meggyilkoltak csak a Nagy Mű, a kommunizmus emlékműve körül károgó varjak, a fasizmus és a muszlim terrorizmus maga a gyehenna, amellyel szemben semmiféle emberi korlát és erkölcs nem kötelez semmire, míg a baloldali liberalizmus demokráciája és szabadságeszménye nevében népeket kiirtani, szisztematikusan ritkítani, megalázni és móresre tanítani „becsület és dicsőség dolga”. Persze az a legszebb, ha egy népet egyszerre kétfelől tanítanak kesztyűbe dudálni, lásd Vietnam, Korea vagy Afganisztán vidám példáját.

Az egyik népszerű balliberális internetes újságban egy SZDSZ-aktivista topicot nyitott a Lelkiismeret ’88-ról, mely szerinte be sincs jegyezve, elbújik a felelősségre vonás elől, és így tovább, különben is fasiszta szervezet, mert a 88 a Heil Hitler! monogramja, mivel az angol ábécében a H a 8. betű s a többi. Az egyik hozzászóló szövegét csak azért idézem, hogy igazoljam, ők úgy gyűlölnek minket, ahogyan mi ezt sosem tudnánk viszonozni, igaz, a vallásunk is tiltja: „Ha ott lettél volna (mármint a Vörösmarty téri kendertüntetésen – a szerk.), sok szittya-tapír dzsentroid fasisztát láttál volna: kopasz ifjakat és sodrófás (úri lepusztult) vénasszonyokat.” És ez csak a szalonképesebb szövegek közül ad ízelítőt, magyar testvéreim! Jelzem, a Kendermag Egyesület biztosan nincs bejegyezve a legfrissebb információk szerint, persze számukra ez nem is lehet kötelező, sem kérdés nem lehet, hiszen az ő cégeik többnyire amúgy sem Magyarországon vannak bejegyezve, s nem is innen kapják az utasításokat, meg persze a pénzt.

Ettől a kis létszámú, agresszív, végtelenül pökhendi társaságtól, mely az emberi jogokra hivatkozva tenyészik, képtelenek vagyunk megszabadulni, mert ők maguk szabják a törvényeket és azonnal megváltoztatják őket, mihelyt maguk is hatályuk alá kerülnének. Ezzel a rendkívül egyszerű trükkel mentesültek 1945 óta folyamatosan végrehajtott hazaárulásuk minden következményétől, s ezért látni oly sok büszke, felemelt fejű ügynököt, spiclit, verőembert, ávóst, pufajkást, köztörvényes bűnözőt és sikkasztót az általuk kiválasztott és megválasztott strómanok között.

Ha már a hazudozók egyik klasszikusánál, Marxnál tartunk, akit tanítványai oly rútul cserbenhagytak, mihelyt a szovjet ideológia helyett az amerikai demokrácia kezdett jobban kamatozni, azért azt az egykori marxisták is sejthetik, hogy klasszikusuk nem volt teljesen hülye, amikor osztályokról és kizsákmányolásról meg kamatrabszolgaságról beszélt. Igaz, ma nagyon nehéz bármilyen társadalmi osztályról beszélni, különösen tönkretett hazánkban, ahol gyakorlatilag létezik egy tolvaj, közpénzekből élő posztszocialista réteg, vannak éhbérért dolgozó jobbágyok a szolgáltatásban és kereskedelemben, oktatásban és egészségügyben, aztán vannak viszonylag jól fizetett udvari hazugok („újságírók, médiasztárok”) és földművesek. Az ipari munkásság, mint olyan, marxi értelemben nem létezik, szakszervezeti képviseletük a nullával egyenlő. Közgazdasági értelemben érték nem képződik Magyarországon, ennélfogva piac sincs, csak valami tétova számlaforgalom kényszervállalkozók között. Azt lehetne mondani, némi túlzással, hogy a munkásság nyugdíjba ment, elhunyt, agyonitta magát, a maradék elment vagyonőrnek, éjjeliőrnek, portásnak – a bányászból átképzett számítástechnikai szakember éppoly ritkaság, mint a megnyerő küllemű női súlyemelő.

Most jön a vörös farok (így hívták a létező szocializmusban a kötelező optimista befejezést minden írásmű és szónoklat végén, de tényleg!). Szóval egyrészt él magyar, áll Buda még, másrészt valóban csoda, hogy a belső ellenség szívós aknamunkája ellenére – hogy marxista újságírói zsargont használjak – valahogyan nem fog rajtunk az átok, a rontás, és ez a zsidózó, oláhozó, terrorházi, sípoló, Szent Korona-imádó, bugris, kormányképtelen magyarság azért átlát a szitán, megveti a hazudozókat és rágalmazókat, átlép rajtuk és cikkeiken, olvashatatlanul remek és mélyértelmű könyveiken és gusztustalan vicceiken, hiába ajnározzák egymást ország- s világszerte. Továbbá szolgáljon némi vigaszul, hogy immár világszerte sincs példakép, nincs nálunk „fejlettebb” ország, hála Istennek, nem kell másolnunk sem a szovjet, sem az amerikai példát – vagyis hát nem kellene. Olvasom, hogy a modern demokrácia szülőföldjén, Angliában huszonnégyezer emberi agyat találtak kórházak és laboratóriumok hűtőiben – illegális kísérleteket folytattak a mindenféle engedély nélkül eltávolított agyakon. No, ha Angliában ilyen a rend, fegyelem, a közmorál, akkor ugye itt már azért is hálásak lehetünk, ha nem élve boncolnak minket. Bár előfordul. A magyar agysorvasztók, agymosodák már mind idegen kézben vannak és teljes gőzzel működnek, de egyszer, remélem, rájuk robban a nagyüzem, mert a legfőbb vigasz mégis csak az, hogy az agymosók elég szaporák ugyan, de korántsem halhatatlanok.