A Hiúság vására, a Vanitatum vanitas évezredek óta folyik, zajlik, nyüzsög az örök Isten és az egymást nemzedékenként váltó emberiség szeme láttára. „Az előadás rendezőjét, ahogy ott ül a függöny előtt az emelvényen és nézi a sokadalmat, mélységes mélabú fogja el a nyüzsgő kép láttára. Bőven folyik az evés-ivás, udvarlás és bolondozás, nevetés és az ellenkezője, szivaroznak, csalnak, dulakodnak, táncolnak és muzsikálnak: fenegyerekek tolakodnak, ficsurak mustrálják a nőket, csirkefogók zsebekben vájkálnak, rendőrök szemfüleskednek, szemfényvesztők (más szemfényvesztők, dögvész reájuk!) torkuk szakadtából kiabálnak bódéik előtt és parasztsuhancok bámészkodva nézik a pikkelyes ruhájú kötéltáncosokat meg a szegény, öreg, kipirosított bohócokat, mialatt fürge ujjú tolvajnép a hátsó zsebükben kotorászik. Igen, ez a HIÚSÁG VÁSÁRA.” Nagy szemtelenség lenne, ha tovább is idézném a szatíra angol mesterét, mert mintha a mai Magyarországról (is) írta volna mindezt, csak hát most a vásár jobbára a televíziós csatornákon működik, ott rakják ki áruikat a hitvány, vérszopó lélekkufárok és ott fosztják meg erkölcsi értékeiktől a bamba, gyanútlan, álmélkodó jónépet. Nagy szemtelenség volna azért is, mert a világirodalom klasszikusait elég lenne folytatásokban közölni az új írás- és olvasástudatlanok számára, alig lehet már újat írni a fürge ujjú tolvajnépről és az öreg, kipirosított arcú bohócokról: nálunk most őket szocialistáknak és szabad demokratáknak nevezik, de a lényeg ugyanaz. Tolvajok és bohócok. Regény ez, újmódi, hősök nélkül, a rendező mintha egy folytonos commedia dell’arte számára toborozná a szereplőket a csatornatöltelékek közül. Az előadás siralmas, a rendező azonban változatlanul névtelen, sőt rejtőzködő, nem ismerjük nemét, faját, vallását, állampolgárságát, korát, csak annyit sejtünk, hogy igen gazdag, igen hatalmas és igen gonosz – talán maga a Sátán.

A nagy magyar bábszínházban most váltás történt, az egyik legfontosabb posztról eltávolítottak egy meglehetősen ellenszenves figurát, hogy egy még kevésbé bizalomgerjesztő „szakember” segítse a jóléti rendszerváltozást diadalra, amíg csak bele nem döglünk. A szervilis szoclib sajtó máris Bokros Lajos érdemeit zengi, a Népszabadság „a hamis szolidaritásprófétáiról” értekezik, és azt meri pirulás nélkül állítani, hogy Bokros volt a szociális érzékenység etalonja. Ez a „rászorultsági elv” meg a „felzárkóztatási program” a középrétegek támogatása helyett már ismerős számunkra a létező szocializmusból, mely kétmillió rosszul fizetett segédmunkást tartott el és örökített át a kapitalizmus számára. Az Ügynök pedig nem restell odacsődített, ábrándos nyugdíjasok előtt „az életszínvonal-növelés szándékáról” beszélni Thaiföldről frissen hazatérve, s nem kegyosztó, hanem esélyteremtő kormányról hazudozni, hogy a váratlanul kemény hangra váltó, gyönyörű mosolyú és ragyogó intellektusú házelnöknő szavait már ne is említsem: „a nemzetet nem sajátíthatja ki senki”. Elég lassú reakció ez, ha a szocializmus több mint százéves, dicstelen történetét fellapozzuk, a nemzetiszocializmus fejezetét eddig még nem próbálták átírni az MSZP nagy gondolkodói. Mostantól tehát nemcsak európai szociáldemokraták, de nemzetiszocialisták is. Végtére is nemrég azt is kihirdették, hogy a Népszabadság nem eladó, mert a lap a „nemzeti média” zászlóshajója. Istenem, ha ezt Rényi Péter megérhette volna! Egy-egy gonosz kis törpét belöknek a bábszínház közepére, ott ágál, mond valami kapitális baromságot, taps. Mi meg töprenghetünk, miért nem Thaiföldön alakított kormányt a Kárpátok Cicerója (Copyright Bayer) és miért nem Kenyában pénzügyminiszter (Vuk) Draskovics.

A szegénység felszámolására már sokféle recept született, Henry George amerikai közgazdász 1880-ban megjelent nagy műve, a Haladás és szegénység világszerte óriási reményeket keltett. Ő az általános jövedelemadó bevezetésétől várta a megoldást, az még neki sem jutott eszébe, hogy azt is pompásan el lehet lopni, ami a közteherviselés elvének alapján az államkasszába kerül, sőt az sem, hogy ez a lehető legkényelmesebb módszer az emberek kirablására. Nálunk 1914-ben jelent meg Henry George könyve (fordította Braun Róbert, az Athenaeum kiadása), ebből idézek, mert mintha ma írta volna: „(…) látható, hogy az emberek rendszerint korrupt tulajdonságok által emelkednek a legalacsonyabb helyekről vagyonhoz és hatalomhoz, az ily tulajdonságok tűrése végül csakhamar csodálássá válik. A korrupt demokratikus kormányzatnak végül korrumpálnia kell a népet és ha a nép korrupt lesz, többé újjáéledés nincs. (…) Már pedig a népies kormányzás átalakulása a leghitványabb és leglealázóbb despotizmussá, aminek az egyenlőtlen vagyonmegoszlásból szükségképp kell következnie, nem a távol jövő kérdése. Már megkezdődött az Egyesült Államokban és gyorsan terjed szemünk láttára. Hogy törvényhozó testületeink színvonala állandóan süllyed, hogy a legtehetségesebbek és legjellemesebbek kénytelenek távol tartani magukat a politikától és hogy a kijárás ügyessége többet számít, mint az államférfi hírneve, hogy a szavazás közönyösebben folyik és a pénz hatalma növekszik, hogy nehezebb a népet a reformok szükségének tudatára ébreszteni és még nehezebb azokat keresztülvinni, hogy a politikai különbségek megszűnnek elvi különbségek lenni és az elvont eszmék erejüket veszítik, hogy a pártok oligarchikus és diktátori vezetés alá kerülnek: mindezek a politikai hanyatlás bizonyítékai.” Úgy tetszik, 1880 óta semmi sem változott, legfeljebb elterjedt és állandósult a kapitalista demokrácia ma is használatos, korrupt és hazug formája.

Ízlésem erősen tiltakozik az ellen, hogy visszatérjek én magam is a Tilos Rádió ügyéhez, ám a keresztényellenes erők úgy látszik, szakítópróbának szánják az esetet, és sorozatos provokációikkal voltaképp nemcsak igazolni akarják a nyomorult és szánalmas műsorvezető kijelentését, de még öntenek is néhány hordó olajat a kis tüzecskére, hadd lángoljon. Dési Jánostól már megszokhattuk, hogy minden lehetséges fórumán (ifjú kora ellenére bőven van neki) elszánt híve és gyakorlója a szélsőséges szoclib propagandának. A Népszavában elejtett írásának már címe is utal nívós tartalmára (Kaki, pisi, Tilos Rádió, 2004. január 7.). Az írás persze onnan indít, hogy mélységesen elítéli ő is az ominózus mondatot, de azért tudomásunkra hozza, hogy ez nem feledtetheti a „gyalázatosabbnál gyalázatosabb” műsorokat és írásokat, egyértelműen utalván a Vasárnapi Újságra, a megszüntetett Éjjeli Menedékre, a Demokratára és a Magyar Fórumra. Hát persze, ezek a szélsőjobbosok „megpróbálják majd a baloldalra, a liberálisokra kenni mindezt, azzal a felkiáltással: »Ezek sem jobbak a Deákné vásznánál!«, miközben egy szavuk sincsen ahhoz, hogy gyalázatosabbnál gyalázatosabb írások jelennek meg hétről hétre többek között egy olyan lapban, amelynek olvasására még az egykori kormányfő is felhívta híveit. Hogy a köztévé egyik esti műsorában (sic!) nagyon sokáig lehetett az első magyar irodalmi Nobel-díjast sértegetni, mert zsidó. Hogy évek óta el kell tűrnünk – és mint demokraták fogcsikorgatva tűrjük, mert mi mást tehetnénk – hogy a nyilas korszak könyvei röhögnek a pofánkba egyes könyvesboltokból.” Bizony, Nobel és mű-Soa, megélhetési holokausztipar ez is a publicisztikában, akárcsak a Magyar Hírlap álláspontját képviselő cikk (Drága testvéreink, 2004. január 9.), mely a rend kedvéért nagyon picikét elhatárolódik a Tilos Rádió „balfék” műsorvezetőjétől, de rögtön átcsap a jól megszokott gyűlöletbeszédbe, abba az antiklerikális, reakcióellenes tónusba, melyet a Szabad Népben egyszer már csaknem tökélyre fejlesztettek: „Drága keresztény testvéreink, ugye nem azért vannak kint a díszletkeresztek az ország stratégiai pontjain, hogy a harmadik felvonásban előkerüljenek és elsüljenek a szögbelövő pisztolyok?! Vagy ha már ennyit fáradtatok a felállításukkal, valakit mindenképpen rá kell kasírozni húsvétig? A híg- vagy indulatkeresztényekben az a legkellemetlenebb tulajdonság, hogy képtelenek rendesen végigjárni a stációkat, hanem csak a korbácsolásra és a megfeszítésre hajtanak, az evangélium többi része nem érdekli őket. Barrabás is elég sokat köszönhet Jézusnak, mégsem hallottunk róla, hogy kereszteket állított volna Pilátus és Heródes ablaka alá. Talán az a baj, hogy semmi közük se istenhez, se isten fiához (sic!), arra használják a Bibliát, hogy felérjék az asztalt, amelyen éppen húsosfazék gőzölög, és kellő vastagságú lexikonokat a háztartás takarékossági okokból nem tartalmaz.” Nos, mint afféle vérszomjas híg- és indulatkeresztény, nagyon elegem van már abból, hogy marxisták és talmudisták oktatnak a kereszténység lényegére olyan szerkesztőségi cikkekben is, melyeket érzékelhetően sültbolondok írtak. Ami pedig a húsosfazekat illeti, melyekhez manapság csak a Bibliára felállva lehet hozzájutni, hát erről szívesen megkérdezném konkrétan is a névtelen szerzőt, nem most ébredt-e fel egy hosszabb, évekig tartó kóma után?

Az bizonyos, hogy az Ügynök ingyenkonyháján majd Bokros Lajos bácsi szívesen vendégül látja a húsosfazék maradékára a valóban rászoruló, ideális magyar polgárokat, akik mind MSZP–SZDSZ-szavazók és -szimpatizánsok lesznek, jó fogyasztók és adófizetők, tökéletesen és egyértelműen istentagadók, viszont a másságot nemcsak elfogadják, de kifejezetten kedvelik is, és engedelmesen elhunynak nyugdíjazásuk évében, így is megkímélve a gondoskodó államot egy csomó felesleges kiadástól.

De hát, a Hiúság vásárának zárósorait idézve: „Melyikünk boldog ezen a világon? Ki nyeri el közülünk, amire vágyik? Vagy ha elnyerte, melyikünk van megelégedve?… Gyerünk, gyerekek, rakjuk be a bábukat a dobozba. Játékunk véget ért.”

Persze én nemcsak a bábokat csomagolnám el végleg, tudnék a bábjátékosok számára is egy dobozt, és az a doboz legyen vagy rácsos, vagy két évszámmal ellátva.