Tekintettel arra, hogy minden jel szerint megint kezdődik a jövő, méghozzá MSZMP PB és KB módra, ideje, hogy jogi tanácsadást ajánljak tisztességes keresztény, magyar újságírók számára, akik már fél lábbal a börtönben vannak. Bár jogász nem vagyok, ebben a jogszerű, de korántsem erkölcsös világban mindenkinek felkopik az álla, aki nem les el valamit azoktól a rém ügyes elvtársaktól és uraktól, akik 1989 óta úgy szövögetik a törvény hálóját, hogy nemcsak mindig fölfeslik valahol, de egész vonatszerelvények és kamionok is oda-vissza járnak át rajta, lopott áruval tele. Szóval az első tanács: álcázzuk komoly mondandónkat humorral, még ha cseppet sem vicces is az – ahogyan a kabarék és vicclapok szerzői teszik ezt. A kódolt üzenetek is jók, bár ezeket az ellenérdekelt felek már jól ismerik, akár az eufemisztikus körülírásokat. Ha azonban mondjuk valamelyik pártvezért „tündöklő bölcsességűnek és angyali szépségűnek” írjuk le, az legalább annyira találó, mintha hülyének és csúfnak becéznénk, ráadásul nem is perelhető. A negatív állítás is használható, Antonius beszéde óta Caesar holtteste felett („Temetni jöttem, nem dicsérni”) számtalan klasszikus példa van erre. „Egy pillanatig sem állítom, hogy az Ügynök gyilkos is, mint szellemi elődei, legfeljebb lélekgyilkos és a magyar nyelv gyilkosa” – írhatnánk, és ezen az egész független bírói kar elcsemegézhetne egy ideig. Itt ugyebár a jog átmegy szemantikai vitába, itt nyilvánvalóan véleményről van szó, nem tényállításról. Ha tehát valakit csokornyakkendős, gyáva borznak nevezek, akkor ugyan tiltakozhat az egykori Csokornyakkendősök Pártja és a Nemzetközi Borzszövetség, legfeljebb a „gyáva” jelzőn kell eltűnődnünk, alkalmas-e a jó hírnévhez való jog megsértésére. És ha (lásd fent) „bátor borzzá” változtatjuk?

A szépirodalmi megjelenítése a mondandónak a legbiztosabb módszer, a „kulcsregény” ősi műfaj, magam is írtam ilyeneket, senki sem perelt be, ugyanis igen macerás a bizonyítási eljárás, ki és miért ismer rá magára egy negatív hősben. A drámai megjelenítés még ennél is javallottabb. X. azt mondja a darabban, hogy Kovács egy nyomorult gazember, Y. viszont megvédi, tessék most pereskedni! A bombabiztos azonban a vers, melyben a legképzettebb cenzor is benne kell hogy hagyja a jelképes üzenetet. Mondjuk: „Gyűlölöm a mécsest, ha gyertyára rávall, / Gyűlölöm a holdfényt, ha küzd napsugárral”. Mondhatni, bíró úr, ezt kapja ki, vagy be! S ha „koncepciós pert” akarunk írni, nyugodtan írjunk helyette „koncepciótlan pert”, mindenki fogja érteni, de a magyar nyelv szabályai szerint egy per lehet koncepciótlan, az még nem a bíróság megsértése, sőt ellenkezőleg, hiszen „nem koncepciós=koncepciótlan”.

Marad még persze az álnéven való véleménynyilvánítás, ami kissé megnehezíti a feljelentők dolgát, de nem nagyon, ráadásul a főszerkesztőn és a lapon akkor is elverik a port, meg hát kicsit snassz is, majdnem a névtelen levél kategória, bár irodalmunk legnagyobb alakjai is éltek az álnév adta relatív védelemmel. A felvezetőben alkalmazott megoldás, a tudományos-fantasztikus megközelítés ennél jóval alkalmasabb, vagy ellentettje, a történelmi regény. Senki nem szólhat bele, ha a középkorban játszódó történet gonosz hóhérát Kovács Lászlónak nevezik, s kinek mi köze hozzá, ha a Vénusz bolygó kegyetlen, tömeggyilkos urát Mohamed Sharonnak hívják? Persze ezek a módszerek már a Kádár-kort idézik, nem véletlen, hogy ekkor számomra a vers, a történelmi regény és a sci-fi jelentette a (korlátozott) szabadságot, s persze ezért is voltak e műfajok akkor ezerszer népszerűbbek – csak olvasni kellett tudni a sorok között.

1989 óta egyébként a nemzeti oldal minden valamit is számító résztvevője folyamatos rágalomhadjáratnak van kitéve, mondhatni, a liberálbolsi rágalomáriát 1919 óta összetanult kórus fújja, s apáról fiúra száll az örökség és persze a módszerek épületes gyűjteménye. Tamás Gáspár Miklós legutóbbi emlékezetes támadása az egész magyar bírói kar ellen természetesen csupán egy vélemény volt, nem tényállítás, és a Bencsik Andrást első fokon elítélő bíró igen szemléletesen bizonyította, hogy TGM tévedett. A bírói kar egyáltalán nem olyan. Sőt. Az már más kérdés, hogy a nemzetközi jog egyáltalán nincs a magyar bíró pártján, sőt a magyar bíró sincs a magyar bíró pártján. Az (origo) internetes újság vitaindítója (Simek Kitty 2 év, Bencsik 10 hónap) csak a jogban „járatlan” közvélemény értetlenségét tükrözi, igaz, az alkotmányjogász a Magyar Hírlapban (Kolláth György: Tán Táncsics? 2004. január 26) meglehetősen brutális nyíltsággal azt írja a Bencsik-Mécs-ügyről: „Jómagam sima, köztörvényes bűnügyet érzékelek, amelyben a bíróság korrekt döntést hozott.” No most ugye ez vélemény, nem tényállítás, mert „Magyarországon hihetetlenül olcsó lett mások becsülete, emberi méltósága. Nem sokat kockáztat, aki ártó szándékkal belegázol más tisztességébe, jó hírnevébe, ugyanakkor vérig van sértve, ha őt éri nemes vagy nemtelen támadás.” Én persze egy pillanatig sem állítom, hogy ez Kolláth önvallomása, akiről mindenki tudja, hogy pártokhoz nem közelálló, tökéletesen független értelmiségi, és nem is Mécs Imréről van szó, a Mécs-bizottság egykori elnökéről, aki teljesen pártfüggetlen módon, mások becsületébe bele nem gázolva hozta napvilágra az átvilágítás rendkívül korrekt és hiteles eredményeit. Az már tisztán a minden alapot nélkülöző képzelgés világa, milyen módon lehet egy ilyen ügy valóságos tényeit hitelt érdemlően tisztázni, s vajon egy mentelmi joggal rendelkező országgyűlési képviselővel szemben milyen esélye volna egy esetleges viszontvádnak, az eredeti állítás (helyesebben célzás, illetve lehetséges értelmezés) valóságtartalmának bizonyítására. A lényeg, mint az alkotmányjogász és médiajog-oktató oly világosan kifejti: „B. A. és M. I. afférjában nem ült a vamzervád, tehát más fog ülni. Ennyi.” Persze költői kérdés, hogy ha ült volna (jól ült volna) a vamzervád, ült-e volna más? Mert eleddig egyetlen vamzer sem ült, legfeljebb magas posztokon, nyájasan mosolyogva, közkedvelten, a népszerűség fényében sütkérezve, a sok utazástól lebarnultan, a fején lecsorgó vajat napolajként hasznosítva. És persze a Népszava fröcsögő gyűlöletű publicistája jól sejti, hogy velük szemben nincs olyan bíró, aki az ő „véleményét” rágalmazásként ítélné meg, pedig hát mi más, ha nem rágalmazás az a megállapítás, mely szerint „Bencsik a magyar sajtó legszélsőségesebb uszítója évek óta, lapjában Auschwitz-tagadáson át >Imre Kertészig< mindenféle olvasható volt, s valószínűleg súlyos felelősség terheli a honi sajtó eldurvult hangneméért.” (Petri Lukács Ádám: Az emberi méltóságról és a rágalomról, Népszava, 2004. január 23.) A zagyva és undorító feljelentésben (vélemény!) persze minden „Orbán főmérnök” és a polgári körök nyakába van varrva, akárcsak a Magyar Hírlap Vélemény-rovatának számtalan gyöngyszeme, mondjuk az O. V. és az antiszemiták című (Sós Péter János, 2004. január 27) -, de hát gumikesztyű nélkül ne nyúlkáljunk a lefolyóba, mint egyik kollégám mondta volt. A Tilos körüli maszatolás nyomán az is kiderült, hogy Strasbourg szerint ifj. Hegedűs Lórántot nem lehet elítélni, persze ez most azért derült ki, nehogy már Barangót is elítéljék. Vagyis nyugodtan kifejezhetjük ezután, de legalábbis az Európai Unióban véleményünket bármely nép vagy népcsoport kirekesztésének vagy kiirtásának kívánatos voltáról, ez hozzátartozik a véleménynyilvánítás szabadságához, mert nem áll fenn annak veszélye, hogy az azonnali bűncselekmény a felhívás révén bekövetkezik. „A kérdés mindig az azonnaliságban és mértékben van.” Mondtam én, ezentúl minden jogász és bíró mellé egy nyelvész is kell, hogy azonmód értelmezze az olyasfajta feltörő vágyakat, hogy „azonnal üssön meg a guta mindenkit, aki bírósághoz fordul bármely ügyben.”

Még ennél is rosszabb hírem van a nemzeti oldalt azonnal betiltani és becsukni szándékozó összes érintett számára! Létezik egy olyan nemzetközi újságíró-szervezet, az RSF (Riporterek határok nélkül), mely Párizsban székel, és nemrég kiadott egy közleményt egy török újságíró ügyében, akit egyéves börtönbüntetésre ítéltek, mert egy helyi rádióban kigúnyolta a török parlamentet. A nemzetközi szervezet főtitkára, Robert Ménard levelet intézett a török igazságügy-miniszternek, s többek között ezt írja: „Megdöbbentünk az ítélet hallatán, mely tökéletesen aránytalan. Emlékeztetjük Önt, hogy a nemzetközi normák szerint sajtóvétségért nem szabad börtönbüntetést kiszabni.” (www.bianet.org/2004/01/01).

Bárándy Péter magyar igazságügy-miniszter remélhetőleg hamarosan fog egy hasonló tartalmú, illatos levelet kapni, az EU-ba szűkölve igyekvő kormány, valamint a magyar emberjogi és újságíró-szervezetek legnagyobb szégyenére. Aztán majd lehet mosakodni – gumikesztyűben, nehogy szétmázolják még jobban, ami már felkenődött. Elviszi mindet az ördög, nemcsak a fináncot, László Csabát aki Burns híres versével köszönt el a bársonyszéktől.

Amúgy van jó hírem is: „Javul a rendszerváltás megítélése”, amint a Népszava ezt lihegve hírül is adja, a szerkesztőségben ez korábban sem volt éppen rossz, de most a GFK Piackutató Intézet felméréséből végre kiderült, különösen a felsőfokú végzettségűek és a 30-39 évesek vélekednek úgy, hogy teljesültek elvárásaik. Továbbra is 48 százalék azonban azok aránya, akik csalódtak a politikai rendszer átalakításában. A legszebb megállapítás: „A felmérés szerint azok, akik 1989 előtt is a társadalom vesztesei közé tartoztak, a rendszerváltozás után is vesztesek maradtak.” Ki hitte volna, emberek? Eddig azt hittem, 1989 után minden vezető állást, bankelnöki tisztet, képviselői helyet csupa kulák, klerikális reakciós, volt ’56-os, háborús bűnös és Gulág-fogoly tölt be. Most kiderül, hogy egyedül Mécs Imre lehet elégedett.