Ismertem én egy Róznert, akiből más néven író lett, aztán ismerek rengeteg Szalait, Szabolcsit, Hevesit, Mátrait, Kárpátit, sőt Hunyadit, Erdélyit, Székelyt is, de ismerünk Hemingwayt, aki nem író, hanem bonbonos, ismerünk Tony Curtist és Imre Kertészt – mindenki magyar, vagy annak látszik. Mikszáth az Új Zrínyiászban megörökítette Zrínyi Mór feledhetetlen alakját, érdemes fellapozni a párbeszédet Zrínyi Miklós és Zrínyi Mór között. Ismerünk továbbá egy bizonyos Joe Eszterhas nevű Amerikába szakadt, rém undok figurát, aki nemrég azt mondta, annyira utálja a magyarokat, hogy azt javasolja bárkinek, aki találkozik egy magyarral, kenjen le neki egy pofont – az illető tudni fogja, miért kapta. Én ezennel üzenem – akár a kedves, a magyarságért mindenre kész Eörsi Mátyás által féltett sajtószabadság honi letéteményesén, a Tilos Rádión keresztül is, hogy minden magyar habozás nélkül kenjen le egy pofont Eszterhás József úrnak (nem tudom, mi volt a becsületes neve), ő tudni fogja, miért kapja.

Most, hogy végre összeállt az MSZP listája a sürgősen unióba száműzendő politikusokról, kicsit összerezzenek, ha belegondolok, hogy Kósáné Kovács Magda vagy Tabajdi Csaba öregbíti tovább a magyar dicsőséget Brüsszelben, remélhetőleg a tizedik helyen álló Hegyi Gyula már nem jut be, vagy a 24. helyen álló (recski) Vastagh Pál maga sem gondolta komolyan, hogy szakértelmével továbbra is gazdagíthatja az Európai Unió szakállas tagozatát. Persze nem tudom, mennyibe kerülne a magyar adófizetőknek, ha az egész MSZP-SZDSZ-pártvezérkart Brüsszelbe küldenénk, de akárhány milliárd legyen is, biztosan megérné, sőt fellendülne a nemzetgazdaság. Külképviseleteink már eddig is nagy áldozatok árán próbálták meg elhelyezni az itthon hasznosíthatatlan káderkészletet, s bár annyit 1989 óta talán sikerült elérnünk, hogy alapfokú nyelvtudás nem jelent azonnali kizárást a posztokért folyó versenyből, azért a Kádár-kori aranyszabály ma is érvényes: az a megbízható elvtárs, aki magyarul sem képes kifejezni gondolatait. (A még megbízhatóbb elvtársnak persze gondolatai sincsenek. Annak csak egy beépített magnetofon van a hasában, mely visszamondja az előző felszólaló mondatait, valamint egy nagy kenguruzsebe, melybe belefér a baksis.)

A megszorító intézkedésekre mindig oly hajlamos szoclib kormány mérhetetlen erkölcstelenségére mi sem jellemzőbb, mint saját, elképesztően felduzzasztott apparátusa, ezt a hivatalos statisztikákból lehet tudni (ma már a magyar véderő gyakorlatilag a Honvédelmi Minisztériumban várja a bevetést), s persze az sem új találmány, hogy az előírt létszámcsökkentések előtt felvesznek mindenütt néhány száz csókost, akiket aztán busás végkielégítéssel bocsátanak útjukra, így aztán visszaáll az eredeti állapot, ők megszorítottak, amit lehet, kár, hogy ilyen sokba került. De ugyanez az eszeveszett rablógazdálkodás folyik minden állami cégnél s az állami cégeken piócaként megtapadó „független” intézményeknél, melyek már Brüsszelre készülnek, hogy minden lehetséges pénzt kiszívjanak a támogatások csatornáiból, mielőtt még hírük is eljutna szegény, bunkó magyarokhoz. Ők már tudják, ezt is „az erősebb éli túl” – ez volt annak az interjúnak a címe, melyet Benny Morris (Móric Benedek) izraeli bal-, majd jobboldali történésszel készítettek, s a Haaretz című lap nyomán közölte az Élet és Irodalom. Tóth Gy. László barátom szemfülesen idézett már belőle a Demokratában, de nem árt hangsúlyosabban visszatérni rá, mert ilyen nyíltan és undorítóan náci gondolatokat aligha olvashattunk az utóbbi időben. Benny Morris nyíltan kimondja azt, amit a fasiszta Izrael állam politikai gyakorlatában megvalósít: helyesli a népirtást „magasabb cél érdekében”. „Még az amerikai demokrácia sem jöhetett volna létre az indiánok megsemmisítése nélkül.” Tegyük hozzá: most éppen az iraki demokrácia születik meg, az irakiak megsemmisítésével. „Ezekben az esetekben a magasabb végső cél igazolja az elérésükhöz szükséges kegyetlen eszközöket” – teszi hozzá a derék történész, és lám, a híres nácivadászok itthon és külföldön nem töltik meg állandóan kezük ügyében tartott fegyverüket. Az arabokat mind el kellett volna üldözni, mondja Morris, hiszen „ha már az elüldözés mellett döntött (Ben Gurion), akkor teljes munkára lett volna szükség.” A nagy demográfiai veszélyt jelentő arabokkal szemben „keményen fel kell lépni”, „felmerülhet a tisztogatás szükségessége„. Morris az arabokat barbároknak nevezi, akik a zsidók életére törnek, a palesztinokat vadállatoknak, akiket „valahogy be kell tudni zárni”, mert „az arabok csak az erő nyelvét értik, és csak a nagyobb erő felmutatásával lehet őket rávenni jelenlétünk elfogadására”, hiszen „az arab világ, mint ma látjuk, barbár”, mely Rómát (vagyis Amerikát és Izraelt) fenyegeti, mert belülről akarják szétverni a birodalmat. Az külön gyönyörű, hogy ez a náci zsidó történész Izrael helyzetét a keresztesekéhez hasonlítja: „S mi vagyunk a frontvonalban. Pont úgy, mint a keresztes háborúk idején. Európa sérülékeny végvára vagyunk”. Nos, ezt az érvet a náci Németország is használta. De hogy Izrael ma bármilyen értelemben Európa végvára volna, az majdnem olyan abszurd állítás, mint hogy a zsidó állam volna a kereszténység végvára. Morris azt mondja, vagy feladják a cionizmust, és akkor biztosan megölik a zsidókat az arabok, vagy a cionizmus „kényszerű könyörtelenségét” kell vállalniuk a túlélés reményében. Ez a fajgyűlölő, vérgőzös, aljas eszmefuttatás vajon kinek szól és kiket fenyeget, kiket erősít Magyarországon? Vajon a testvérlap egyetértőleg közölte vagy elrettentő példaként, a palesztin nemzet iránti olthatatlan rokonszenv által vezérelve? Sajnos, nem derül ki. A cikk egyértelműen sugallja, hogy igenis, a zsidóságnak nemcsak joga más népek kitelepítése vagy önvédelmi célzatú kiirtása, de egyenesen történelmileg kiküzdött küldetése is a magasabb cél érdekében. Sajnálatos, hogy a magyarországi zsidóság máskor oly éber héber képviselői nem határolódtak el sem a Ha’aretztől, sem az Élet és Irodalomtól, mely ezt a gyalázatos eszmefuttatást közölni merte. Nem lehet másként értelmezni mindezt, mint tudatos provokációnak, ahogyan a Tilos Rádió is nap mint nap megsérti nemcsak a törvényt, de ami még felháborítóbb, a keresztény magyar közösséget is – közpénzből. Cikkek egész sorát idézhetném, a Népszabadságból Eörsi István fejtegetését (A vallás mint magánügy, január 12.), Bár Eörsi szerint is „örökös, eldönthetetlen vita tárgya marad persze, hogy a törvényes és törvénysértő vélemények között hol húzzuk meg a határt”, azért az nagyon jól látszik, hogy a balliberális sajtó és hatalmi gépezet gyakorlatilag minden magyar- és keresztényellenes véleményt a véleményszabadság nevében üdvözöl, míg minden ellenvéleményt azonnal és a legsúlyosabban büntetne. Így söpörte a Tilos Rádió ismételt törvénysértéseit a „fasiszta zászlóégetés” ügyesen és gyorsan összeszőtt szőnyege alá, így kreált a Mécs-ügyből gyorsan Bencsik-ügyet, s a Lovas-ügyből az egész Magyar Rádiót sarokba szorító, régóta szorgalmazott leszámolást. Közben azonban a harmadik testvérlap, a Magyar Narancs sem tétlenkedik, nincs száma, melyben ne intézne ízléstelen támadást a magyarság és kereszténység alapeszméi és értékei ellen. A 2004. január 22-i számban Sajó László Gézus születése című „remekműve” összefoglalja mindazt, amit Jézusról, Szűz Máriáról és a kereszténységről eddig mocskos trágárságban összehordtak Petri Györgytől kezdve. Nem idézem, mert idézhetetlenül aljas szellemi rohadvány, a liberális latrina-irodalom szerves része.

De hát ne csodálkozzunk, legalábbis ne úgy, mint Kósáné Kovács Magda, aki „megdöbbent” az Európai Néppárt határozati javaslatán, hogy volt pártállami kommunista vezetők ne lehessenek Brüsszelben képviselők, mert ez sérti a kommunizmus áldozatainak emlékét. A gyilkosok, besúgók, árulók és a közpénzek tolvajai tehát mégsem annyira szívesen látott vendégek az Európai Unióban, ahogyan az állampárt utódpártjai is még kissé bűzlenek, mondhatni, édeskés vérszaguk van, mert a pénznek ugyebár nincs szaga. A Köztársaság téren önmagát felgyújtó (szaknyelv: önégető) asszony is csak rosszkedvében lett öngyilkos, és „sérülései az élettel összeegyeztethetetlenek voltak” (szaknyelv). Egészen a pártház lépcsőjéig kellett volna mennie, hogy a szörnyű tett egyértelmű legyen.

Amúgy az egész világ szépen rothad, Bushman elnök már az egyes tárcákra is leosztotta a terrorizmus elleni küzdelem feladatait, most a mezőgazdasági terrorizmustól fél leginkább, öngyilkos, távvezérelt kombájnok indulnak Washington ellen, de az is lehet, hogy idomított muszlim kártevők szállnak partra az éj leple alatt, hogy lerágják a frissen génkezelt amerikai gabonát. Írás közben az internetről időről időre rám köszön egy fénykép, egy bizonyos Peter Kornidova már megnyerte az amerikai Zöld Kártyát, ő már boldog ember, letelepedhet a Korlátlan Hülyeségek Hazájában. A hirdetés felszólít, éljünk mi is a lehetőséggel. Nem tudom, lehetne-e indítani egy hasonló programot amerikaiaknak, kisorsolunk közöttük néhány magyarigazolványt vagy fővárosi BKV-bérletet.

Most olvasom, hogy Parti Nagy Lajos író, akit mélyen felháborított Döbrentei Kornél „hordószónoklata” és állítólagos közös gyalázkodásunk Imre Kertészt illetően, s emiatt kilépett az Írószövetségből, máris megkapta jól megérdemelt jutalmát, az ötmillióval járó Magyar Irodalmi Díjat. Ezt tisztelem a szoclib oldalban: gyorsan és jól fizet. Igaz, bőven van miből. Welcome to Hungary, Mr. Rosner! Érezze itthon magát, hiszen amúgy is itthon van. n