A szerkesztő okvetetlenkedő kérdését: hogy hát mi is a helyzet a nem exportáló magyar kisvállalatokkal, Petschnig Mária Zita türelmetlen kézmozdulattal hessentette el. Szerinte tudvalévő, hogy először az exportőrök fejlődnek, aztán később ők húzzák magukkal a beszállítókat. Valószínűleg bennem van a hiba, de nem értem: hogyan fejlődik az exportőr, ha nem nő a beszállítás? Ha pedig a mi beszállítóink nélkül is nő az export, miért lesz később mégis szükség rájuk? Van egy sejtésem, hogy a globalizmusba vetett remény – amitől a megváltást remélik országunk nagyjai – vakhit, és ez fogja a magyar gazdaságot (is) sírba tenni, de erről később.

Az elhessentő kézmozdulat felidézésétől eszembe ötlik egy láttató gesztus Bod Péter Ákostól is. Őt arról faggatta a szerkesztő egyszer, hogy mit tettek rosszul, amikor az MDF állt a kormánynál. Példaként a fejlesztést, az innovációt említette, mint a gazdaság motorját, és amelyet ők igen kevéssé támogattak. – Abban bíztunk – mondta -, hogy a tehetségek minden körülmények között (itt jött a gyorsan növő bokrot formázó-körbesimító mozdulat) utat törnek maguknak.

Ez a naivitás olyan fokú, hogy az már szinte bájos. Ezért volt kénytelen az akkori mérnökállomány 60 százaléka pályát változtatni, ezért kezdi most is munkanélküliként az életét a friss diplomások majd 30 százaléka. Miért megy továbbra is minden kiugró tehetség Amerikába? A befogadó részéről tudok egy érvet. Az USA-ban készült egy tanulmány, amely a világgazdaságban betöltött vezető szerepük okait elemezte. Első helyen szerepelt a vezető szakemberek, tudósok importja (brain-drain). Egy egyetemi végzettségű szakember előállítása az USA-ban körülbelül egymillió dollár, vagyis befogadása azonnal ennyivel növeli az állam vagyonát, és végzett munkájának haszna is azt gazdagítja a továbbiakban. De térjünk vissza a 12 százalék-4 százalék problematikára. Minden kormányközeli nyilatkozó ezzel a két számmal támasztja alá optimizmusát, és egyben ezzel söpri félre az ellenzéki kritikákat. A KSH szerint a GDP több mint 50 százaléka exporttevékenységből származik, viszont ennek túlnyomó részét külföldi tulajdonú cégek termelik. Nem tévedhetünk nagyot, ha a magyar hozzájárulást a GDP előállításához 50 százaléknak tételezzük fel. Ismételjük: amíg a gazdaság egyik fele 12 százalékkal fejlődik, az átlag mindössze 4 százalék. Biztos vagyok abban, hogy nem kell mérnöki gondolkodás annak felismeréséhez, ez csak úgy lehetséges, hogy a gazdaság másik felét jelentő magyar vállalkozások visszaesnek, átlagban 4 százalékkal! Árulkodó adat az is, hogy a kisvállalkozói kör 2003-ról 2004-re, egy év alatt 20 százalékkal csökkentette lízingelt beruházásait.

Az ábra remekül bizonyítja azt is, hogy az átlag és a százalékszámítás a manipuláció és a szemfényvesztés legkiválóbb eszközei. A valóságot jobban közelítő görbe még kétségbeejtőbb állapotot tükröz. Bizony Járai Zsigmondnak, az MNB elnökének igaza van: a magyar gazdaság nagyobb része szabadesésben tart az összeomlás felé. A további hitelfelvétel, Magyarország iszonyatos eladósodottságának növelése, csak lassítani tudja ezt a folyamatot. Ha a kormány (és az eljövendő kormányok) képtelenek a szélsőséges aránytalanságok felszámolására, a tragédia bekövetkezése csak idő kérdése. Nem lenne itt az ideje tudomásul venni a gazdasági szükséghelyzetet, és annak megfelelően cselekedni?

Menjünk tovább. A legjobban teljesítő cégek 30-40 százalék körül fejlődnek, a legrosszabbak pedig már csődben vannak, de nem mindegy az eloszlás, a mérték. Nézzünk egy további ábrát, amely más szemszögből is megvilágítja, milyen katasztrofális helyzet alakult ki. A GDP 60 százalékát az első 100 cég hozza a kb. 800 ezer működő vállalkozásból.

Értelmezzük a második ábrát, a szemben lévő oldalon. Az alsó téglalap területe arányos a GDP-vel, kb. 20 ezer milliárd forint. Ezt osztottuk fel 60-40 százalékos arányban. Tudva azt, hogy az iparnak több mint fele külföldi érdekeltség, nem tévedhetünk nagyot, ha a 40 százalék teljesítést tisztán magyarnak tekintjük.

A két rész átlagát külön-külön számolva: 12 ezer milliárd / 100 = 120 milliárd Ft, illetve 8 ezer milliárd / 800 ezer = 10 millió forint – cégenként. Nehéz minősítő szót találni az aránytalanságra, tizenkétezerszeres a különbség!

Ez az aránytalanság annyira abszurd, hogy a diagramot képtelenség egyben megrajzolni, ugyanis ha a függőleges tengelyen az alapléptéket 5 mm-nek választjuk, és ezt megfeleltetjük a magyar 40 százalék átlagának (ez a 10 millió Ft), akkor 60 méter magasan kellene megjelölnünk a külföldi érdekeltségek átlagát (ez a 120 milliárd Ft). Persze a csúcsérték jóval feljebb van. Például egyedül a Mol éves forgalma kétezer milliárd forint körül alakul, vagyis az ábránkon ezer méterrel a fejünk felett. Megérkeztünk a Mátra csúcsára! Vegyünk mély lélegzetet, mielőtt megszólalnánk!

A vízszintes tengelyen sem jobb a helyzet. Ábrázolnunk kell a 800 ezer céget, és ebből alapléptéknek vegyük a 100 legnagyobbat (100 cég termeli a GDP 60 százalékát). Ha ezt szintén 5 mm-nek vesszük, a vízszintes tengely 40 méter lesz. Elegendő lenne csak a koordinátatengelyeket megrajzolni a valós arányú ábrához, de ekkor a vonalvastagságot szabad szemmel már nem látható századmilliméter vékonyra kellene választani.

Jól értik! A "láthatatlanul" kevés 100 első cég elképesztő forgalmat produkál, a 800 ezer magyar cég pedig "láthatatlanul" keveset. Közben ne feledkezzünk meg az előző részben említett 40 százalékos munkanélküliségről sem! Mindez úgy zajlik le, hogy a multik megtelepedését támogatja az állam infrastruktúra kiépítéssel (autópályák, utak, közművek) és adókedvezménnyel.

Nem csak Magyarország teszi ezt. Csábítási verseny folyik a környezetünkben (Szlovákia, Románia stb.). Nem kellene lassítani, sőt megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, hová vezet ez a pánik? Ki szorul itt támogatásra? Nem kellene még időben valamilyen más utat választani?

Még mielőtt valaki hiányolná a mezőgazdaságot a képből, vegye figyelembe, hogy kihagyása nem okoz nagy hibát, ugyanis a GDP-hez mindössze 3,3 százalékban járul hozzá, az itt dolgozók létszáma pedig 6-7 százalékot. Ezért érthető, ha egy GDP-be fagyott gondolkodású közgazda vagy politikus úgy gondolja, ez a néhány százalék nem éri meg a vele való nyűglődést. Versenyképes nagygazdaságokat kell létrehozni, egyre javuló hatékonysággal. Raskó úrék már meg is vettek egy 3600 hektár nagyságú gazdaságot, állatostól, gépestől 200 millió forintért, egy 1100 fős faluban (ki is kiáltották az év üzletének). Azonnal kirúgtak a 300 valahány dolgozóból százat a hatékonyság növelése érdekében. Tessék mondani, a többi 900 falusi miből fog élni? És hol? Mekkora terület lesz az, amelyen élnünk szabad? És hányunknak? Mekkora terület lesz, ahol még mindenki szabadon élvezheti a természetet? Magyarország 65 százaléka már mezőgazdasági terület. Ha magánkézbe kerül – kevesek kezébe -, igen szűkre szabott mozgástere lesz a többségnek. Aki abszurdnak vagy szélsőségesnek tartja ezt a gondolatot, ajánlom a figyelmébe, hogy létezik már egy falu, amelynek úgy sikerült megszabadulni a földjeitől – az utakkal együtt -, hogy a temetőlátogatáshoz is az osztrák tulajdonos engedélye szükséges, a millenniumi emlékmű felállításához pedig vissza kellett vásárolniuk néhány négyzetmétert.

Korunk varázsszavai, amelyekkel politikusaink kelnek-fekszenek: versenyképesség és hatékonyság. Megrovást kapunk, vagy lenéző sajnálatot a nagy EU-testvérektől, mert a magyar GDP elmarad a fejlett Nyugatétól, eközben ugyanaz a fejlett nyugati cég a nyolcadát, tizedét fizeti nálunk – ugyanazért a munkáért, hiszen ezért jött ide. Vásárlóértéken a hátrányunk csak 2,5-szeres. Ez azt jelenti, hogy nálunk bizonyos árak – és persze a bérek is – ennyivel alacsonyabbak. Ezért jönnek hozzánk például a fog-turisták. A nálunk előállított termékeket, még olcsóbban is hatalmas haszonnal lehet eladni. Ez az oka, hogy a bankok és némelyik cég, világcsúcsot javít profittermelésből, miközben a GDP valóban alacsony marad.

Összegezve: a hatékonyság nem lehet sokkal rosszabb, mint máshol, mert a technológiát a nyugati cég hozza, erre ráhatásunk nincs. Akkor a versenyképességgel van baj? De kivel is kell nekünk versenyezni? És most jól tessék megkapaszkodni. Már régen nem technológiai, technikai vagy minőségi versenyről van szó. Lásd a mérgező paprikát, vagy a növényből készülő tejet, tejterméket vagy a kínai mézszerű mézet. Egyetlen kulcsszó létezik: a profitmaximalizálás. Nekünk nem az amerikai, német, francia, angol munkás a versenytársunk. És a német, amerikai, francia munkásnak sem mi vagyunk az ellenfél. A versenytárs az indiai, pakisztáni, kínai – az irreálisan olcsó munkaerő. A célban nem a nyugati fizetések és életszínvonal vár bennünket, hanem a gyarmati szegénység.

Néhány adat erre: az USA-ban az utóbbi néhány évben, az átlag órabér 18 dollárról 15 dollárra csökkent, mert a cégek kivonultak, először Mexikóba, aztán a Távol-Keletre. Az USA kétségbeesett megoldáskeresése: a dollár devalválása, a beruházók visszacsábítása érdekében. Eközben a német gazdaságban is hasonló folyamatok zajlanak. A Siemens azért nem telepedett még ki, mert a német dolgozók vállalták, hogy 38 helyett 40 órát teljesítenek azonos bérért. Az Opel bajban van és leépít, a VW tárgyalási ajánlata a dolgozóinak, hogy 2013-ig nem emel bért, és utána 30 százalékkal csökkent!

Eközben a Spectrum TV egyik műsorában büszkén mutatják be, hogy milyen kiváló üzletet lehet kötni a textília exportjával, mert az indiai munkás napi egy dollárért képes dolgozni, miközben az általa termelt szöveten a kereskedő már a kikötőben 10 dollárt keres. És ezt a szövetet Európában még mindig fele áron adják el. Nálunk is sorban zárnak be a cipő- és ruhaipari cégek. Az EU konferenciát hívott össze, hogy gátat szabjon a kínai szövet liberalizált kereskedelem hatására történő beözönlésének.

Az úgynevezett rendszerváltás előtt az állam tulajdonában volt 1848 cég, és volt nagyjából 20 milliárd dollár adóságunk. Mára a vagyon 90-95 százaléka magántulajdonba került, és az állam vagyonának eladása során körülbelül 6 milliárd USD (1200 milliárd forint) folyt be. Ez fejenként 120 ezer forint bevételt jelent (egy jobb tévé vagy egy mosógép ára). Igaznak tűnik az a vélemény, hogy a magyarok indiánok lettek a saját hazájukban. Bizony, eladták a hazánkat, és mi csak üveggyöngyöt kaptunk. Eközben az adóságunk 60 milliárd dollárra nőtt. Az adósságszolgálatnak csak a kamatterhe évente 1000 milliárd forint, és nagyjából ennyi profitot realizálnak a befektetők. Ez óvatos számítás szerint is 1-2 éves megtérülés a befektetőknek.

Ha a hozam utáni értékelés szerint számolunk vagyonértéket és a szokásos 10 éves megtérülést vesszük figyelembe, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarország államvagyonát tized vagy inkább huszad áron sikerült eladni.

A jog ismeri azt a fogalmat, hogy feltűnő értékaránytalanság. Nem kellene eszerint felülvizsgálni a privatizációt? Persze, ami rossz üzlet az egyik félnek, az jó a másiknak. Ezért volt olyan jó befektetés Magyarország, és ezért dőlt hozzánk a tőke évekig. Nyugodtan feltehető a kérdés: mennyiért is vettünk mennyi adósságot? Adódik azonban egy további kérdés is: miután sikerült vadul eladni minden használható, nyereséget hozó vállalatot, ugyan miből fogjuk visszafizetni az adósságot? A válasz nyilvánvaló: az adónkból, amíg bírjuk.

A magyar népességet három csoportba sorolja a privatizáció:

1. aki "ügyes" volt és működő, termelő vagyonhoz jutott, az tovább gazdagodhat;

2. akinek lakása, kocsija, nyaralója van (még), az adózhat;

3. akinek (már) semmije sincs, az örüljön, hogy él.

De nincs ok az elkeseredésre. Legyenek szorgalmasak, önök előtt a jövő, és olvassák Csite András cikkét a Magyar Nemzetből (Az Újvilág hamis prófétái):

"…az újjászerveződő magyar nemzeti polgárság. Amelynek jelentős része, tán a döntő többsége saját erejéből, tehetségéből, a kapitalizmus kínálta vállalkozói szabadság révén jobban, sokkal jobban él, mint 1990 előtt. (…) Nem szabad bedőlnünk az Újvilág hamis prófétáinak. Alkotómunkánk eredményeit meg kell védenünk, s élnünk kell a kapitalizmus, a globális kapitalizmus kínálta lehetőségekkel. Ezek pedig számosak."

(folytatjuk)

———————-

Önnek ez nem tetszik? Hogy így kvázi ajándékot kapott? Ugyan! Nyugtassa meg a lelkiismeretét. Ez csak technikai kérdés. Pénzt nem is látott. A hitel engedélyezése csak a fizetőképesség bizonyítására kellett.

Hogy ehhez bennfentes vezetőnek kellett lenni a bankban? Ezzel meg mi a baj? Ön miért nem lett bankvezető? Na jó, mindenki nem lehet az. Vagyünk egy másik módszert. Például ön sikeresen tönkretesz egy céget, ami amikor már majdnem már belefullad az adóságba, akad egy jószívű bank, amely kölcsönt ad a lepusztult cég megvásárlására. A bankot meg majd csak konszolidálják, elvégre emiatt nem állhat meg a gazdaság. Egyébként ilyenkor csoda szokott történni, dőlni kezd a megrendelés, miután az öné lett, a cége hipp-hopp rendbe jön. Az olajszőkítés is jó buli volt. Mire néhány évvel később a törvényalkotók elhitték a fináncoknak, hogy mekkora csapdát rejt a halasztott vámfizetés, már rég külföldön volt az egy évi GDP-nek megfelelő tőke.

Csak tessék, tessék! Aki ingatlanban akar utazni, nyugodtan forduljon Demszky úrhoz, ő felajánlotta a szakértelmét, bár mostanában el van foglalva Budapest viviszekciójával. Aki a lízingben látja a jövőbeni boldogulását, annak ugye nem is kell mondani, kihez forduljon tanácsért.