Megyek be az egyik belvárosi lemezbolt ajtaján. Pontosabban szólva mennék, ámde előttem modern ruházatú hülyegyerek állja el a bejáratot. Bentről, az üzlet belsejéből fény szűrődik ki, meg némi újmódi tánczene, melynek lényege – ahogy hallomásból meg tudtam ítélni -, hogy a dobos roppant sebesen üti a dobot, az énekes meg nagyon artikulátlanul kiabál. Ráadásul mindegyik számban dettó ugyanúgy, miáltal a feszültségpontok teljes mértékben kiiktatódnak, s beáll a modern üresség. No, de nem ez itt a lényeg.

Hülyegyerek áll az ajtóban, nyitna be, erőtlen kezét suta mozdulattal teszi a kilincsre, tétován hozzáér, majd lassan maga mellé ejti. Nem nyílik – mondja búsan. – Nem lehet bemenni. Zárva – teszi még hozzá, majd nője előtt pirulva arrébb vánszorog. Állok mögötte, látom mit produkált, mire volt képes. Odalépek, kéz a kilincsre, egy gyors lökés, s az ajtó, lám kitárul. Be volt ragadva. Hülyegyerek ámul. Letűnt idők fura megoldásai. Hová lehet még korcsosulni? – töprengek már kifelé jövet. Ezekből oly mértékben kiirtották az önazonosság-tudatot, hogy gyakorlatilag életképtelenek. Ha probléma van, ha harcra kerül a sor, feladják. Azonnal. De mit is várunk tőlük? „Fehér vagyok” „Férfi vagyok” „Magyar vagyok”. József Attila kérdésére – Ki vagyok én? – a választ e generáció már nem mondhatja ki, s lassan nem is gondolhatja. Tilos. Hogy várok én tőlük életképességet? S erre még rájön a technikai haladás. Idáig jutok, mikor különös zaj ér el tudatomig. Ül egy kissrác a kerékpáron – kerekek száma három, életkora dettó – bambán mered maga elé, s közben baljós zümmögés kíséri a jelenetet. Nem fogják elhinni, de a kerékpárt kis motor hajtotta. Hogy a drága csemetének a kis lábacskáját ne kelljen megerőltetni. A régi korok embere még igyekezett kiiktatni a selejtet – Spárta különösképp élenjárt e téren -, korunk ellenben direkte kitermeli. Az én fiam, gondolhatta a büszke szülő, s feltehetőleg képtelen volt felfogni, hogy ő itt most egyetlen csemetéjét – rengeteg pénz belefeccolásával – épp életképtelenné teszi.