Megfigyeltem például, hogy embertársaim igen nagy jelentőséget tulajdonítanak bizonyos ruhadaraboknak és rájöttem arra is, hogy ezeket valamilyen módon kapcsolatba hozzák a zenei ízlésükkel. Ezen igen elcsodálkoztam. Ám még nem ért véget számomra a meglepetések sorozata, mert az emberi butaság eme vizsgálata közben azt tapasztaltam, hogy embertársaim ruhatárukat, és ezzel valójában ízlésüket és gondolkodásmódjukat igen gyakran cserélik, s általában nem önálló megfontolás alapján, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az adott pillanatban a többi is ezt teszi.

Megalakítottam tehát a „szomszéd csávóval” a Zacskóslábú Csoportot, amely szerintem máig legegyedibb az úgynevezett „kívülálló öltözködési szokások” között. A „zacskóslábúság” abban nyilvánult meg, hogy a Zacskóslábú az utcán közlekedve, a magánéletben, illetve a hivatali munkában köteles mind a két lábára, illetve a fejére egy-egy nejlonzacskót felhúzni, abban járni-kelni, s közben öntudatosan viselkedni, s egyáltalán azt a benyomást kelteni, hogy a Zacskóslábú, mint olyan, különb embertársainál.

Szigorú szabályok voltak arra nézve is, hogy milyen zacskót alkalmazhat, aki tagja a mozgalomnak. Lábra kizárólag Centrumos és Skála-coopos zacskó volt húzható, a fejre legjobban ajánlott a Röltex-Rózsi emblémával ellátott termék, vagy esetleg – végszükség esetére – Domusos. Megvetés járt osztályrészül annak a Zacskóslábúnak, aki holmi alantas Ápisz feliratúval mutatkozott. Az ilyet – mivel lejáratta a mozgalmat – indokolt esetben a tagok ki is zárhatták.

A mozgalom sajnos nemigen tudott jelentős tömegű bázist maga mellé állítani, noha szokásai semmivel sem voltak ésszerűtlenebbek bármely más mai modern és idióta szubkultúra – rap, acid, goa, techno, emo stb. – hasonlóan értelmetlen és nevetséges jelképrendszerénél. Mindenesetre sajnálatos tény, hogy mozgalmunk fénykorában, virágzásának csúcspontján is mindössze két főt számlált.

Pozsonyi Ádám