Azt már tudhatja a nyájas olvasó, hogy lázadó szellemiségű ember vagyok, arról azonban még nem beszéltem, hogy családom milyen hagyományokra tekinthet vissza ezen a területen.

Állítólag már a dédapám is mindig háborgott valami ellen. Hogy pontosan mi volt a baja, azt sajnos nem őrizte meg a családi krónika, azonban hallottam, hogy jártábankeltében odament az utcán idegen emberekhez, megállt mellettük és elkezdett elégedetlenkedni a fülükbe:

– No, hiszen majd meglátja kend! – morogta vészjóslóan az illetőknek dédapám, s hozzá még csikorgatta is a fogát.

– Nem lesz ennek jó vége! – ígérgette, majd összeszorított öklét az ég felé emelve magában dörmögve elballagott.

Nagyapám ennél, ha lehet, még tovább ment. Amikor 1918-ban a csehek hadsereggel jöttek az észak-magyarországi területek elfoglalására, akkor ő ott fellázadt, és valami három darab csendőrrel -, ha igazat szól az családi krónika – több napig védte Szobot a betolakodóktól. Mindenestre valami mindenképpen történt, mert később ez ügyből kifolyólag – feltéve, ha igazat szól a családi krónika – nagyapámat ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.

Őseimnek fentebb vázolt radikális életszemlélete jelentős mértékben hozzájárult világnézetem kialakulásához, míg végül a nyolcadik osztályban szembeszálltam a vezetéssel. Annyira nem kedveltem a kommunistákat, a rendszert, meg mindent, ami ezekkel kapcsolatos, hogy lelkesen kapkodtam bármi után, ami csúnya jelzővel illette gyűlöletem célpontjait. Ha valaki a folyosón szidalmazta a szovjet államfőt, mögé álltam és bátorító megjegyzésekkel biztattam tevékenységének folytatására. Ha fülembe jutott, hogy padtársamnak nem tetszett az előző esti szovjet film, mosolyogva és elismerően pillantottam rá, egész napra mellészegődtem, az ebédlőtől egészen hazáig, közben le nem vettem róla a tekintetemet, egyfolytában mosolyogtam, s szememben az üldözött másként gondolkodók baráti sorsközösségének melege izzott.

Legközelebb gimnáziumi éveimről meg az első romantikus rendőrségi előállításokról mesélek majd…