– Harcra akar bírni. De én nem harcolok vele. Tudom, ez a legnagyobb sértés. Írt rólam verset, vicces elbeszélést, lerajzolt. Gúnyembrióit szerteküldözgette. Félrevon nőket, kiadókat, főszerkesztőket. Ócsárol. De rosszul csinálja. Rímei suták, buta dolgozataiban nincsen erő. Párat olvastam, mert kezembe került. Kedvet kaptam rá, hogy tintával aláhúzzam, ez és ez itt értelmetlen. Ám, ha itt húzunk belőle, s az elejét elhagyjuk, máris jobban üt. Ha jól tenné, tán nem is zavarna.

Ámulva néztem.

– Nagy az én bűnöm – folytatta Keskeny. – Szóba álltam vele. Tűrtem, hogy ott üljön mellettem. És itt hibáztam. Azt hitte, egyenlők vagyunk. Szinte bátorítottam, hogy beleélje magát.

Barátom dühösen legyintett.

– Eh, még ebben sincs igazam. Mert könyörületes sem voltam. Akkor lettem volna az, ha felhúzom szemöldököm, mikor mellém telepszik, ha elfordulok, mikor megjelenik vihogó hangjával, ha nem tűröm, hogy tegezzen, ha nyíltan szemébe mondom, hogy tehetségtelen. Igen, akkor tettem volna jót, ha belerúgok, megalázom és semmibe veszem. Nem ezt tettem.

– És most? – pillantottam a sarkon öklét rázó fura alakra.

– Most úgy érzi, átvágtam. Többre vittem, mint ő. „Nem ezt ígértem neki”. Ezért hát támad. Első haragomban persze vissza akartam ütni. Gyűjtögettem a jelzőket: szánalmas, szerencsétlen, kis senki. De nincsen rá szükség. Nézz csak rá. Ott áll kinn, inge ízléstelen, gallérja zsíros, gigája kiáll, feje nagy, mint egy madáré. Mit bántsak én rajta? Zuhog az eső, ez meg ott áll, s várja, hogy bánthasson. Hogy visszaadjon valamit. Hej, mindig mondtam, hogy az egyenlősdi veszélyes játék. Kártékony valami. Kérlek, szólj rám, ha még egyszer elkövetem.

Pozsonyi Ádám