Fájdalom, az utóbbi időben a papírgyűjtők valahogy egyre ritkábban csöngettek be. – Régen még más világ volt itt! Akkor még rend volt ebben az országban! De ma – köpött ki megvetően, majd húsos ujjaival hátrasimította őszes fürtjeit – Ma már mindenki akkor és azt pofázik, amit csak akar.

Dezső, teljes nevén ifj. Tóth Dezső a délutánjait rendszerint azzal töltötte, hogy az utcákat rótta, és árgus szemekkel leste, ki az az elvetemült, aki a személygépkocsija számára illegálisan kialakított egy olyan betonból készült frappáns kis pallót, mely az úttestet a járdával kötötte össze. Az ilyen törvénysértőt aztán feljelentette a helyi tanácsnál, mely általában ki is küldött valakit a helyszínre a tényállás hitelességének ellenőrzése végett, majd kis idő elteltével írásban szólította fel az illetőt a tiltott létesítmény azonnali megszüntetésére.

Néha végiggondolta egész életét. Lassan betölti a hatvanadik évet, s még mindig nem vitte semmire. Házmester! Az is valami? Bezzeg az apja! Idősb Tóth Dezső még sofőrként szolgált egy ÁVH-s őrnagynál, egy unokatestvére meg egyenest az Országgyűlési Képviselőségig vitte. Látta a fényképét is. Ott ült a parlament széksorai közt, fehér ingben és gumicsizmában, mellkasán pedig büszkén virítottak a kitüntetései.

– Azt a kutya Úristenit! – csapott az asztalra elkeseredetten ifj. Tóth Dezső, miközben kedvenc törzshelyén, a Rozmaring nevezetű italboltban növelte az aznapi bevételt. – Hát én már szart se érek?

Asztalszomszédja, egy nyugállományú levélkézbesítő erre a kérdésre sajnos nem nagyon tudott kielégítő választ adni, meg hát valljuk be, a témakör amúgy sem töltötte el különösebb lelkesedéssel.

Pozsonyi Ádám