Valamelyik adón a 80-as és 90-es évek popzenei mocskából (melynél már csak korunk popzenei mocska a gusztustalanabb) adtak ízelítőt. Egy bizonyos Michael Jackson nevezetű ugrált, mint egy őrült, s közben azt rikoltozta, hogy idézzem: Black or white. Csinos hölgyismerősöm – aki kissé a modernizmus mocsarába tévedt, merthogy ő beszél nyelveket – arról informált, hogy a „dal” üzenete a következő: nem számít, hogy fekete vagy fehér. Eltöprengtem a majmon, és arra gondoltam: Eh, tipikus modern, lelki nyugtalanság. Azt mondja, nem számít, s közben meg vagyonokat költ rá, hogy feketéből fehérré operálják. Ha nem számít, akkor minek törődik vele? Érthetetlen.

Átkapcsoltam egy másik adóra, ahol egy bizonyos Anti Fitness Klub együttes tagja ült a képernyő túloldalán – már ránézésre is korcs hülyegyerek –, s miközben butaságokat makogott, a narrátor arról tudósította a nagyérdeműt, hogy az együttes polgárpukkasztó megnyilvánulásairól híresült el.

Szemügyre vettem a kis jelentéktelent, de sehol nem láttam rajta a Duce arcképét ábrázoló pólót, vagy például egy „Kertész Imre tehetségtelen” feliratú színes kitűzőt. Mert az uniszex kinézet, a festett haj meg a piercing már kissé túl megszokott dolog.

– Barátom! A pukkasztás lényege, hogy a hivatalos normákkal ellentétes dolgot képviselj – mondtam volna a mitugrásznak, de hál’ Istennek messze tartózkodott hajlékomtól, így a készülék elzárása mellett döntöttem. Egy hétre elég volt. Sosem leszek képes megérteni a modern gondolkodás útvesztőit.

Ja, és még egy zárógondolat. Mindig az van uralmon, akit tilos szidni. Ajánlom fejben végigzongorázni a listát.

Pozsonyi Ádám