Ott üldögéltem, elmélkedtem, amikor beugrott, hogy van pár Tabák András is a szekrény mélyén, a felmosórongynak szánt elnyűtt fehérnemű közt. Tabák és Thiéry úgy került birtokomba – csak hogy az NBH-nál is bővüljön aktám, bár lehet, ők jobban emlékeznek rá –, hogy 90-ben, a módszerváltás környékén, mikor még ifjú voltam, lelkes és bohó, és ez efféle fogalmakra, mint emberiség, nem legyintettem keserű gúnnyal, egy közkönyvtár kiárusításán vásároltam, darabját két forintért. Most ingyen szabadultam meg tőlük, oda nyolc forint, amit ha befektettem volna… De hagyjuk ezt.

Amikor Tabák is helyére került, a kanapén heverve azon töprengtem, ha senki nem írna szépprózát huszonöt évig, nem lenne veszteség. Kádár alatt hány szerző – Illés Béla-, Földes Mihály-, Héra Zoltán-félék – pocsékolta a papírt, kijött húsz kötete – feleslegesen.

– Minek írnak ezek? – hergeltem magam. – Hát nem látják? Hát nem látják, hogy a könyvek többségét felesleges volt papírra vetni? A lényeget több ezer éve megírták, az elmúlt száz évben alig tettek hozzá, mindössze annyi történt, hogy az ostoba tömeghez is eljuttatták, mely nem tudott vele mit kezdeni, és most minden hülye feljogosítva érzi magát, hogy ő is termeljen még egy felesleges vackot, mit majd egyszer a kukába dobnak. Minek?

Jut eszembe, tavaszra tervezem legújabb kötetem, ahol ezen témakörökre is bőven kitérek. Tessék? Hogy mi van? Ja kérem, kivétel erősíti a szabályt.

Pozsonyi Ádám