„A három független erőforrás együtt kapaszkodik fel iszonyú magasra, hogy onnan nézzen le ránk, bőrbe tokozott őrtüzekre.” – Ez mi? – jött ki a konyhából Rácz. – Ez a maga lapjából van – nézett rá Szomszéd úr. – Egy Grandpierre-interjúból csemegéztem, de várjon, itt egy Ipacs-interjú is, szintén a Második Látás 2-es számából. „Hogy lehet az, hogy az independent-vonal ekkora tapasztalattal és tudással még mindig a föld alatt van, és ott tart, hogy az Abbák és mostani buzi zenék verik őket?”

– Sajnos az Abba jobb – szóltam felhős mélabúval. Majd még hozzátettem: – Ezek kordokumentumok. Egy mai ifjú el sem hiszi, hogy egykor így gondolkodtunk.

– Maga melyik Legendary Pink Dotson volt? – így a Kis Bihari. – Nem szerettem – így erre én. – Ez 86-ban nem szeretet kérdése volt – csóválta a fejét. – Már aki „arc”!

– Egy könyvesboltból jövök épp – toppant be lihegve Pék. – S tudjátok, kiről csevegett az eladó egy vevővel? Az Izsiről!

„Izsi”. A név fogalom volt mindannyiunknak, akik az undergroundból verekedtük fel magunkat reakcióssá, de azért hozzáállás dolgában sosem tudtunk leszakadni a „nyolcvanas évek” életérzésről.

Izsi egy „arc” volt, aki ott volt mindenhol, soha nem csinált semmit, de ismert mindenkit, aki csinált valamit. Hozta a híreket, izgult, lobogott, osztotta az észt. Felemelt mutatóujja harminc éve a levegőben volt. 16 évesen kezdte mindezt, és nem reménykedtünk, hogy valaha is abba fogja hagyni.

– Izsit kéne a parlamentbe – jegyeztem meg. – A Fodorhoz odamehetne: Te, figyelj, én ott voltam azon a Spenót-koncerten 84-ben, ahol gitároztál. Szili meg mondaná Rogánnak, hogy ajaj, tegnap itt volt az Izsi.

– Kész is van a publim – jegyeztem meg. – Kár, hogy nem érti majd senki.

– Vagy mindenki bólogat – így a Szomszéd –, hogy igen, ismerjük, hozzánk is becsöngetett ma.

Egyszerre sóhajtottunk fel.

Pozsonyi Ádám