Egyre több intézményben, egyre könnyebben és egyre kevesebb korlátozással tesszük lehetővé, hogy az emberek megtömjék fejüket adatokkal – a bolygók röppályájáról, vagy a fény törésviszonyairól – amiket aztán a valós életben soha fel nem használnak, s amikre voltaképp semmi szükségük, ellenben ezeknek az adatoknak a megszerzésére fordított idő és energia akadályozza őket valós életük megélésében. Vajh, miért kéne tudnia egy átlagembernek a kortárs költészetről? Miért kellene beszélnie nyelveket? Miért kellene diplomák megszerzésére fél életet áldozni? Nem véletlen, hogy a magasan iskolázott országokban alig van népszaporulat – ez statisztikailag bizonyítható –, míg az alacsonyan képzett régiók bő gyermekáldással dicsekedhetnek. Legjobban mindez a nők iskolázottságának vizsgálatakor szembeötlő. Mihelyt egy nő „felvilágosul”, papírokat szerez, „haladni kezd”, rögtön elkezdi magát önmegvalósítani, és lemond legfőbb kötelességéről, az anyaságról, ami létének egyedül értelmet adna. Azt is mondhatnánk – s ezzel nem járunk messze a valóságtól –, hogy az emancipáció magának az életnek az ellensége.

Mi értelme a nép széles rétegeinek fejét jogokkal meg tudománnyal összezavarni? Az emberek többségét a pletyka érdekli, ékes bizonyítéka ennek a bulvár műfajának szembeszökő virágzása. A tudás a történelem folyamán mindig egy szűk elit birtokában volt, annak volt ügye, s megjegyzem – bárhogy is hirdeti a haladás – annak az ügye, arra tartozik most is, elég csak szemügyre venni a „műveltségi vetélkedők” papírokkal rendelkező résztvevőinek tudását, szellemi szintjét. Írás, olvasás, számtan (négy alapművelet), valamint hit és erkölcstan, s – legfőképp – fegyelem, amire a tömegeknek szüksége van, ami reája tartozik, s amit a fejébe kell verni.”

Én csak ámultam és ingattam a fejem.

Pozsonyi Ádám