– Hiába no, a zenekar egyszerűen zseniális! – mondotta Szomszéd csávó 1985-ben, miközben a Mókus egyik padjára telepedve huszonnyolcadszor hallgattuk végig az Oláh Sebestyén híres esete c. népszerű dalukat.

– Ehhez bizony kétség sem férhet – közelítettem meg hűvös tárgyilagossággal a problémát. Már épp indítványozni akartam, hogy huszonkilencedszerre is hallgassuk végig a dalt, mikor is beszélgetés foszlányait hozta felénk a lágy nyáresti szellő. A szomszéd asztalnál egy magas termetű, feltűnően zsíros zakót viselő ifjú ült, ki, miközben egyik korsó sört öntötte le torkán a másik után, mély átéléssel magyarázott a vele szemben helyet foglaló szemüveges, elálló fülű, sápadt fiatalembernek. Engem azonban nem a párbeszéd izgalmas tematikája nyűgözött le, sokkal inkább az a rejtélyes eredetű tárgy, ami hanyagul a kocsmaasztal lábához támasztva díszelgett. Az ugyanis nem volt más, mint egy fekete tokba bújtatott elektromos gitár. Egy igazi elektromos gitár! Szomszéd követte a pillantásomat. – Úgy gondolod, hogy erre van szükségünk? – hányódott kétségek közt. – Nem túl nagy megalkuvás az antibolsevista ügy szolgálatába egy valódi zenészt – utóbbi kitételt kissé fitymálva ejtette ki száján – is csatasorba állítani? Nem oly cselekedet ez, amellyel sárba tiporjuk a punkmozgalom szent tradícióit? – Végül is mit veszíthetünk? – szóltam némi töprengés után, azzal odatelepedtünk az asztalukhoz. – Szervusz – kezdte a beszélgetést Szomszéd. – Mi itten egy punkegyüttes vagyunk, és az volna a kérdésünk, hogy csatlakoznál-e társulatunkhoz? Egyetlen kikötésünk van – emelete fel a mutatóujját. – Utálni kell a kommunistákat. A zsíros zakó tulajdonosa végignézett rajtunk, majd felnyalábolta a gitárt, s futtában odaszólt az elálló fülű, feltűnően sápadt fiatalembernek. – Szóval tégy, amint mondottam. Kezd azzal, hogy előveszed a szerszámod! – Majd bátorítólag kacsintott egyet, felhörpintette a maradék sört, s felénk fordult. – Uraim, mostantól az önöké vagyok.